Az ittlétünk során először csütörtökön kellett betévednem az egyetemre, egyfajta orientációs órára, ahol elmondják a fontos dolgokat. Ez együtt járt egy újabb tömegközlekedős kalanddal, mert az egyetememhez (a továbbiakban a rövidség kedvéért: UCM, azaz Universidad Complutense de Madrid) busszal praktikus menni, amivel Madridban még nem közlekedtünk. A megállója rögtön itt van az utca végén, de előbb jegyet/bérletet kellett szereznünk egy dohányboltfélében. Mindenhol a spanyollal kell boldogulni, de végül meglepően eredményesen, húsz perc alatt, az egyetemnél voltunk. Vagyis a közelében.

Mert mint kiderült, a busz valóban az egyetemi városrészhez visz, de az akkora, hogy húsz percet gyalogoltunk (na jó kis eltévedéssel, mintha a google maps is átvette volna a mediterrán laza pontatlanságot, volt az harminc is) a nekem szükséges campusig. Közben tátva maradt a szám. Az egyetemváros HATALMAS, több egyetemnek több kara, mellette négy sportpálya komplexum, miközben csak a UCM Filológiai karának van három épülete.

Igazából ha valaki úgy istenesen eltéved az utcák, épületek és parkok labirintusában, az év végén találják meg a hulláját, mint a tavalyi bújócska győzteséét. Nagyon is megvan a hangulata az egésznek, még úgy is, hogy a COVID miatt nincs rendes tanítás, hanem váltva vannak jelenléti és online órák. Persze ettől még nyüzsögtek a diákok, amit annyira jó volt látni. 

A fejtágítóról mindenesetre elkéstem kicsit, mert tényleg kilométereket kellett gyalogolni odáig, meg előszőr nem találtuk az épületet. A második nagyon jellemző meglepetés akkor ért, amikor rádöbbentem, hogy az orientációs előadás a külföldi diákoknak spanyolul van. Már négy nap alatt érezhetően fejlődött a spanyoltudásom (na jó, a szövegértésem, a megszólalással még mindig gondok vannak), és megfeszített figyelemmel nagyjából a 60%-t fel is fogtam annak, amit mondtak. Csak hogy kiderüljön, a jó része a BA-s hallgatókra vonatkozik, én meg csináljak, amit akarok. Amíg beszéltek, kitaláltam, hogy nagyjából hetente-kéthetente egyszer fogok bemenni egy-két jelenléti órára, és ehhez lesz még pluszban kettő online hetente. Meg persze a már emlegetett spanyolórák szeptember 30-ig minden áldott nap hattól nyolcig. Ezt nevezem intenzív kurzusnak, ha így nem tanulom meg a nyelvet, akkor sehogy. De összességében úgy néz ki, lesz időm cikket és disszertációt írni. 

Amíg én a tanulmányaim megtervezésével voltam elfoglalva, Sándor körbenézett kicsit az épületek közt. Értelemszerűen fotózott... A filológiai tanszék körül is egy hatalmas park van, mögötte dombok, Madrid és a távoli hegyek látképével. A fű ugyan kiégett a melegben, de a fenyők utánozhatatlanul déli hangulatot teremtenek. 

Mindennel együtt az orientáció egyik leghasznosabb információmorzsájának az bizonyult, hogy szemben, az E épületben van valami egyetemi menza/büfé-féle. És milyen jó. 3-4 euróért van menü, ami egy meleg főétel és kenyér vagy desszert. Sándor rántott halat evett sült krumplival és salátával és meg vegyes (tenger gyümölcseis és húsos) paellát és hozzá desszertnek megosztoztunk egy varangybőrös mikulásdinnyén - ha valaki nem tudná, ez valami spéci sárgadinnye fajta, ami a varangybőrös jelzőt a héjáról kapta, a mikulásos becenevet meg onnan, hogy nagyon sokáig érik télen is. 

Jóllakottan és ehhez mérten elégedetten indultunk el hazafelé. Ezúttal már nem kellett rohanni, tehettünk kis kitérőket az Amerikai Múzeumhoz (hát persze, most már büszkék rá, hogy hajókat tettek Kolumbusz talpa alá), meg kinéztünk egy csodaszép parkot, ami kiabál azután, hogy oda kiüljünk dolgozni vagy olvasni. Ha lehet hinni a meteorológusoknak, a következő harminc napban még marad ez a 25-30 fokos kellemes idő, szóval nyugodtan tervezhetünk kinti programokat. Ha nem lenne semmi más, már ezért imádnivaló lenne ez a város....