Úgy hozta a sors, vagy inkább egy avilési science fiction, fantasy és terror fesztivál, hogy ismét Spanyolországba keveredtünk nyár közepén. Bár ezúttal csak két hétre, nem hónapokra, de legalább felélesztjük kicsit a blogot, hiszen máshol nem is lehetne jobb helyen egy túrabeszámoló. Az utazásunk célpontja ezúttal egy magyarok, és úgy általában a külföldiek által szinte egyáltalán nem ismert része Spanyolországnak: Asztúria. Nos, itt még mi sem jártunk...

Az utolsó napokat élvezzük ki Madridban, azaz próbáljuk, úgy, hogy nekem a fogam fáj, Sándornak meg összejöttek munkák és megbeszélések. Szerdán és csütörtökön így egy délelőtti sétán túl nem is igen volt alkalmunk semmit kalandozni, négytől mindkét nap Sándor és meg én is a gép előtt ültünk, és estére annyira leégett az agyunk, hogy csak egy pohár borra/sörre és valami agyzsibbasztó sorozatra vágytunk. Ebben benne van részemről a naponta rendszeresen majszolt ibuprofen a fogfájásra, Sándoron meg kitört a tömegiszony, ami nehezen kezelhető Madrid egy olyan kerületében, ahol hajnali ötkor is hömpölyögnek (és beszélgetnek, kiabálnak) az emberek az utcákon. 

Péntekre viszont a két napnyi meló után az utolsó egész napos kalandot terveztük, egy látogatást Avilába. Menetközben kiderült, hogy a házigazdáinknak arrafelé van egy háza/nyaralója/birtoka, olajfákkal meg ilyenek, és biztosítottak, hogy érdemes elmenni, mert a környék szép. Már a vonatúton kiderült, hogy igazat mondtak. Hegyek közt kanyarogtunk, amik nem magasak, de jellegzetesen mediterrán vagy fenyős növényzet borítja őket, és láthatóan nagyon sziklásak, így nincs földművelés, csak birkákat meg kecskéket láttunk az ablakból. Miközben azon beszélgettünk, vajon geológiailag milyen jellegű a hegyvidék, amitől ilyen sziklás és kopár, pedig alapvetően nem magasabb, mint a Bakony, meg is érkeztünk Avilába. 

Az elmúlt négy napban folytattuk Madrid errefelé eső, munka melletti, békés, bókklászós felfedezését. Elmentünk piacra tengeri dolgokat venni. Sándor kalandja a polipsütéssel egy külön bejegyzést megér, a szelesisandor.hu blogján meg is írta. Beültünk csak úgy céltalanul ődöngve egy sörre. Vasárnap megnéztük az Andén 0 nevű metrómúzeumot, ami egy 1917-ben átadott metróállomás. Szépen meg is van csinálva, meg érdekes dolgokat mesél a vezető a női alkalmazottakról, a korabeli működésről stb.,  de egy budapestinek ez annyira nem nagy ügy, nálunk is van régi földalatti, és abból is lehetne hasonló múzeum. (Egyébként közben okosodtunk is, nekünk régi kéregvasútunk van, mert mint kiderült, a budapesti 1-es vonal nem véletlenül hallgat a kisföldalatti névre, technikailag nem metró, nem megy elég mélyen és más technikával épült, na mindegy...) A legérdekesebbek a csempéből kirakott korabeli reklámok voltak, ezeket nem cserélték csak több évente, addig nyilván nem szűnt meg/költözött el az érintett üzlet. A plusz poén pedig, hogy csak az állomást zárták be és alakították múzeummá, a vonalat használják, három percenként döngetett el mellettünk egy szerelvény, rajta az ablakból bambuló utasokkal, miközben az idegenvezető beszélni próbált. 

Miután eltöltöttünk három tartalmas, dumálásban, bóklászásban, napsütésben és evés-ivásban gazdag napot Gergővel, Melindával és Erikkel, ráfordultunk a spanyolországi tartózkodásunk utolsó alig két hetére. Ezt költözéssel kezdtük, a négy emberre optimalizált apartman helyett áthurcoltuk a cuccainkat egy új helyre, ahol csak egy szobánk van, a konyha és minden egyéb helyiség közös. Elsőre nagyon furcsa volt beköltözni így egy család (anya és lánya, plusz az előbbi pasija) életébe, osztozni a konyhán, fürdőn, de meg lehet szokni. Szerintem ez a is karmám része, ne legyek zavarban, ne aggódjak azon, hogy mit gondolnak, meg hogy "de ciki". Egyébként a lakáshoz tartozik három macska is, leginkább ők törik meg a jeget nyávogással, simogatás utáni kuncsorgással, alapvetően már a létükkel. Különösen szeretik a szobánkat, azon belül is az ágyunkat, amikor odasüt a nap, miközben ezeket a sorokat írom, a legfiatalabb macsek épp az ágy kellős közepén durmol. 

A Kanári-szigeteki utolsó napunkra, péntekre hagytuk a legközelebbi szép és izgalmas célpontot, azzal a felkiáltással, hogy onnan azért délután korábban hazaérünk, és össze tudunk pakolni. Mondanom sem kell, hogy nem értünk előbb haza, mint bármelyik másik napon, mert túlságosan sok volt a "nézzük meg, mi van a kanyar után" felkiáltás. 

Las Palmasnak arra a strandos-tengerpartos részére mentünk, ahol Mónival korábban nem jártunk, mert akkor esős-felhős, nem szép idő volt. Ehhez átvágtunk a kikötőn, nézegettük a hajókat, mert voltak luxusutazáshoz nagy vitorlások, ami számomra szokatlan kombináció. Las Palmasnak ez a strandja, a Playa de las Canteras jó nagy, vagy négy kilométeren át homokos part és napernyők, napozók, meg a sétányon persze kávézók, büfék, éttermek. Szép-szép, de ez nem a mi világunk, így mi kifelé indultunk el, mert Las Palmas mellett/fölött van egy félsziget, és ott néztem ki egy miradort végcélnak.

Szerdán folytattuk a délelőtt dolgozunk / délután mászkálunk jellegű időbeosztást, ráadásul elhúzódtak az online megbeszéléseink, így volt fél öt mire el tudtunk indulni bárhová. Ezért aztán úgy döntöttünk, hogy visszamegyünk a Teldéhez legközelebbi partszakaszra, és tovább megyünk délfelé a parti sétányon, úgyis kinéztünk egy világítótornyot meg szépnek tűnt a parti város. Gyalogolni viszont nem volt kedvünk odáig, így kis kutakodásba kezdtünk. Láttunk ugyanis egy, a normál, kék Globe feliratú buszok mellett arrafelé kisbusz-jellegű, Pardilla feliratú buszokat is. Némi guglizás után kiderült, hogy ez egy buszokat bérbe adó társaság, de mintegy mellékesen három vonalon járat kisbuszokat a környéken, köztük le a partra, La Garitába. A menetrendet megtaláltuk, és próba szerencse elven ki is mentünk a megállóba. Na már most ez a busz a csúcs vagy mélypontja mindennek, amit a spanyol tömegközeledéssel tapasztaltunk.

Kedden a délelőtti munka után egy kicsit kirándulósabb programot találtam ki. Felkészülésképpen indulás előtt ezúttal nem otthoni ebédet ettünk, hanem visszamentünk egy menüre az érkezésünk napján felfedezett helyi kisvendéglőbe. Másodszor is remek volt az étel, három fogás lehetett volna, ha fér belénk annyi, igazából velünk jól járnak, mert nem tudjuk leenni a teljes nyolc eurós menüt. 

Az úti cél aznapra a bandamai caldera volt, a túraötletet két helyi vezető blogján találtam. A megközelítése ugyanúgy kitérős és problémás, mint errefelé mindennek, de azért egy óránál nem igényelt többet. Ebben maradtunk Sándorral, hogy ha már csak a délutánjaink vannak a munka miatt, nem éri meg órákat zötykölődni egy buszon. Na jó, ezúttal bármennyit megért volna, mert Las Palmasból a hegyek felé induló busz annyira mesés helyeken haladt át, hogy egy zseniális sightseeing utat kaptunk egy euró hatvan centért, és jegyeztük fejben, hogy ha lesz legközelebb, akkor ezen a részen keresünk szállást. És akkor azt még nem is tudtuk, milyen szép kirándulás vár ránk. 

Móni távozásával nekünk is véget ért a kicsit megnyújtott karácsonyi-újévi szünet, és visszaálltunk ahhoz a rendszerhez, hogy délelőttönként dolgozunk, mint a kisangyal, és ebéd után, délután indulunk csak kisebb felfedezőutakra. 

Vasárnap ezt a szálláshelyünk környékével kezdtük, és végre napsütésben megnéztük a fehér házas, óvárosi negyedet a szomszédságunkban. Innen indultunk felfelé, a dombra a szűk, meredek utcákon, ahol turisták valószínűleg sosem járnak. Cserébe egészen autentikus Kanári-életérzést lehet megtapasztalni. A házak nem díszesek, néhol hullik a vakolat, de minden színesre van festve, és a kilátás lefelé a tengerre csodaszép. Egyik faluban sem láttunk sem boltot, sem kocsmát, semmit, buszmegállót sem, arra jutottunk, hogy a legközelebbi boltig is kocsival kell lemenni.

Szombaton eljött a nap, hogy Móninak haza kellett utaznia, így a reggelt azzal kezdtük, hogy kikísértük a repülőtérre. Úgy terveztük, hogy elintegetjük és már indulunk is tovább a sziget déli csücskébe, ha már a reptér afféle közlekedési csomópont, ahonnan mindenfelé indulnak expressz járatok. Na már most, a gyors csomagfeladás és elintegetés egy jó másfélórás programpont lett, hála a Ryanair rettenetes rendszerének, miszerint teljes káoszban állnak sorban emberek órákat, és a sorok nem haladnak, mert előreveszik azokat, akik már késésben vannak. Így viszont idővel az is késésben lesz, aki két és fél órával a gép indulása előtt a reptérre ért, mint mit. Szóval ez módszer úgy kaki, ahogy van, de szerencsére Móni azért rendben elérte a gépet, és épségben haza is ért Veszprémben. 

Tegnap áttettük a székhelyünket Gran Canariára, hogy megismerjünk egy másik szigetet is. A repülő egy aprócska, ötven személyes turbólégcsavaros jószág volt, a menetidő huszonhét perc. Sajnos sokat nem láttunk, mert pont elromlott az idő, és mindent felhő borított, de a fehérségből csodálatosan emelkedett ki a Teide, ahogy magunk mögött hagytuk.