Kedden a délelőtti munka után egy kicsit kirándulósabb programot találtam ki. Felkészülésképpen indulás előtt ezúttal nem otthoni ebédet ettünk, hanem visszamentünk egy menüre az érkezésünk napján felfedezett helyi kisvendéglőbe. Másodszor is remek volt az étel, három fogás lehetett volna, ha fér belénk annyi, igazából velünk jól járnak, mert nem tudjuk leenni a teljes nyolc eurós menüt. 

Az úti cél aznapra a bandamai caldera volt, a túraötletet két helyi vezető blogján találtam. A megközelítése ugyanúgy kitérős és problémás, mint errefelé mindennek, de azért egy óránál nem igényelt többet. Ebben maradtunk Sándorral, hogy ha már csak a délutánjaink vannak a munka miatt, nem éri meg órákat zötykölődni egy buszon. Na jó, ezúttal bármennyit megért volna, mert Las Palmasból a hegyek felé induló busz annyira mesés helyeken haladt át, hogy egy zseniális sightseeing utat kaptunk egy euró hatvan centért, és jegyeztük fejben, hogy ha lesz legközelebb, akkor ezen a részen keresünk szállást. És akkor azt még nem is tudtuk, milyen szép kirándulás vár ránk. 

Geológiai kisokos: a kaldéra egy kráterszerűség, ami úgy jön létre, hogy egy vulkán kirobban/felrobban, majd magába roskad. Ez történt Bandamában is is, ahol az okos helyiek túraösvényt építettek ki körbe a kráter peremén. Onnan egyszerre lehet belátni a középső "üst" részbe (ezt jelenti nagyjából a spanyol caldera szó), és megnézni a vulkáni rétegeket, valamint kilátás nyílik a környező hegyekre, a tengerre, mindenre. Mintha a világ tetején járna az ember. Erről beszéljenek inkább Sándor képei. 

A kellemes meleget és tavaszias, mediterrán levegőt meg valami fehér virágos bokornak az illatát nem tudják visszaadni a képek, de a kaktuszok meg a hangulat talán érezhető. Az ösvény egyébként meredek volt néhol, csúszós és tériszonyosoknak nagyon nem ajánlott, de bejárható egy jó óra alatt. Mi úgy döntöttük, hogy felsétálunk még az innen már csak pár száz méterre lévő Pico de Bandama-ra, vagyis a kis csúcsra is a kilátás kedvéért. Nem csalódtunk.

Igazából az egész délutáni kirándulás egyetlen furcsasága az volt, hogy a spanyoloknak nincs érzékük a vendéglátóhelyekhez és üzemeltetésükhöz. Egy helyen, üvegterasszal és kilátással találtunk egy helyet - zárva volt. Fent a csúcson egy csávó gyöngyfűzött karkötőt árult, pedig az ott ténfergő tíz-húsz ember inkább vett volna üdítőt, csokit, sört vagy mittudomén. Felfelé jövet a buszmegállónál kinéztünk egy hangulatos kis helyet, ahol van sör meg helyi grillételek. Sándornak úgyis munkamegbeszélése volt hattól, gondoltunk oda beülünk, és amíg ő egyeztet, én sörözöm és nézem a hegyeket. Na de ez a hely is bezárt mire odaértünk.

Értem én, hogy szieszta és fél öttől fél kilencig pihi van, de pont akkor van ott a legtöbb, a bóklászástól szomjas turista.... Na mindegy, bánatunkban gyorsan felültünk az épp érkező buszra, és Las Palmasban ittuk meg a sört, és folytatta le Sándor az online meetinget (nem mellékesen egy különlegesen extrának tűnő itáliai étteremben, illetve előtte az utcán az asztalai egyikénél). Hazaérve aztán megjegyeztük, hogy ez így volt a tökéletes nap. A munka is megvolt, lelkiismeretfurdalásunk sem kell, hogy legyen, de láttunk megint valami bámulatosat.