Miután eltöltöttünk három tartalmas, dumálásban, bóklászásban, napsütésben és evés-ivásban gazdag napot Gergővel, Melindával és Erikkel, ráfordultunk a spanyolországi tartózkodásunk utolsó alig két hetére. Ezt költözéssel kezdtük, a négy emberre optimalizált apartman helyett áthurcoltuk a cuccainkat egy új helyre, ahol csak egy szobánk van, a konyha és minden egyéb helyiség közös. Elsőre nagyon furcsa volt beköltözni így egy család (anya és lánya, plusz az előbbi pasija) életébe, osztozni a konyhán, fürdőn, de meg lehet szokni. Szerintem ez a is karmám része, ne legyek zavarban, ne aggódjak azon, hogy mit gondolnak, meg hogy "de ciki". Egyébként a lakáshoz tartozik három macska is, leginkább ők törik meg a jeget nyávogással, simogatás utáni kuncsorgással, alapvetően már a létükkel. Különösen szeretik a szobánkat, azon belül is az ágyunkat, amikor odasüt a nap, miközben ezeket a sorokat írom, a legfiatalabb macsek épp az ágy kellős közepén durmol. 

A költözés érdekessége, hogy Madrid egy olyan kerületébe kerültünk, ami eddig teljesen kimaradt, így a sétálgatós felfedezőutakon az az érzésünk van, hogy egy tök új városban vagyunk. Ez ilyen alternatív, művész negyed, úton-útfélen kisvendéglők és bárok vannak, csak győzzön az ember válogatni. Egyedül akkor zavaróbb, amikor hajnali négykor még behallatszik a zaj, a zene, a beszélgetés. Igazából ezt érezheti, aki Budapesten a Király utcában lakik, de hát nem kötelező ott lenni.

Vicces módon, amennyire nyüzsgős és bulis a negyed, a teraszunkról szívesen nézzük, de a mi  életmódunk nagyon nyugis. Általában 10-ig alszunk, majd délelőtt dolgozunk, írom a disszertációt, intézem az ösztöndíj lezárásának az adminisztrációját, Sándor novellákat ír és küld irodalmi lapoknak, illetve "filmezik". Ha kiégett az agyunk, sétálunk egyet a napsütésben, aztán ebédet főzünk (fél négykor), majd még egy kis munka után iszunk egy sört valahol vagy csak eldőlünk filmet nézni. A nyilván még így is tizenötezer lépéses séták során beszívjuk a hangulatot, nézegetjük a hihetetlenül eklektikus házakat, egy utcában egymás mellett simán lehet neoklasszicista palota, indusztriális vasbeton tömb és üvegezett toronyház. Most kezdjük az érezni, hogy kiismertük a várost, amikor rámutatunk egy épületre, hogy erre jártunk Móniékkal, vagy figyi, nem erre van két utcányira az XY múzeum? 

A céltalan és pont ezért nagyon élvezetes sétáláson túl pénteken kultúrprogram is kell felkiáltással ebéd előtt bementünk a Madrid Múzeumba, ami a város történetét mutatja meg három szinten, vagy ötven teremben. Bölcs döntésnek bizonyult, hogy ezt a végére hagytuk, mert egész más volt úgy nézegetni a 17-18-19. századi festményeket, terveket, rajzokat, hogy felismerjük város negyedeit, jellegzetes tereit és utcáit, mert mindenhol jártunk már. Így a változás szembeszökő volt, és legfőképp különös volt olvasni, hogy főváros létére Madrid milyen lassan és nyögvenyelősen fejlődött azzá a várossá, ami most. Egészen más utat járt be, mint Budapest, és ezzel még több dolgot kezdünk érteni. Ha nem is leszünk vérbeli madridiak ettől, ez akkor is jó érzés.