Móni távozásával nekünk is véget ért a kicsit megnyújtott karácsonyi-újévi szünet, és visszaálltunk ahhoz a rendszerhez, hogy délelőttönként dolgozunk, mint a kisangyal, és ebéd után, délután indulunk csak kisebb felfedezőutakra. 

Vasárnap ezt a szálláshelyünk környékével kezdtük, és végre napsütésben megnéztük a fehér házas, óvárosi negyedet a szomszédságunkban. Innen indultunk felfelé, a dombra a szűk, meredek utcákon, ahol turisták valószínűleg sosem járnak. Cserébe egészen autentikus Kanári-életérzést lehet megtapasztalni. A házak nem díszesek, néhol hullik a vakolat, de minden színesre van festve, és a kilátás lefelé a tengerre csodaszép. Egyik faluban sem láttunk sem boltot, sem kocsmát, semmit, buszmegállót sem, arra jutottunk, hogy a legközelebbi boltig is kocsival kell lemenni.

Templomot viszont találtunk, és egy idős bácsi, úgy vettem le, valami gondnokféle annyira megörült a látogatóknak, hogy rögtön "szaladt" is haza a templomkulcsért, hogy megmutathassa a helyet belülről is. Szép, egyszerű templomocska volt, világos a rengeteg ablakkal, és mókás, hogy ahol általában virágok szoktak lenni az oltár előtt meg, itt most kaktuszok sorakoztak. Mindenesetre hálálkodtunk a bácsinak egy sort, mert azért ritkán szoktak csak nekünk kinyitni egy templomot.

Miután rájöttünk, hogy a "csak a következő dombig" mint irányelve nem tartható, mert mindig van újabb, hazafelé indultunk. Idővel a világvégi utcákból egy nagyobb útra jutottunk, ahol már volt forgalom, buszok is, járda persze nem. Azt tudni kell, hogy egy rossz emlék miatt én nem szívesen megyek így az út szélén az autók mellett. Aggódtam is, de problémamentesebben lejutottunk, mint gondoltam volna, és összességében csak két és fél órát bóklásztunk. 

Hétfőre kinéztem, hogy Teldétől pár kilométerre is vannak strandok, igaz inkább szörfösöknek, meg nincs is annyira meleg, de érdemes lesétálni, mert ha más nem, leülünk, és nézzük, ahogy mások küzdenek az elemekkel. A part távolsága egyébként bő három kilométer, vagyis egy laza séta. Lenne, ha létezne arra bármilyen út, utca, valami, ami egyenesen kivisz a parti városkákba. De ilyesmi nincs, és ráadásul köztünk meg a part közt van az autópálya, amint gyalogosan tíz kilométerenként egyszer lehet átjutni valami felüljárón. Buszok járnak, de a parttal párhuzamosan, így azzal lejutni negyvenöt perc, és egy harminc kilométeres kitérő (nyilván aztán egy nappal később találtunk buszt egyenesen le a partra, Murphy...) Szóval már egy ideje terveztük a strandok felfedezését, csak még arra nem jöttünk rá, gyakorlatilag hogy lenne a legjobb.

Szerencsére azonban a vasárnapi séta során megláttunk egy utat, amin bringások és kocogók voltak, egy barranco-ban, ami szurdokot jelent, de ez esetben leginkább egy a tenger felé tartó völgyet, ahol elvileg víz folyhatott valamikor, de az nem tegnap volt. Az ebben kanyargó úton viszont le lehet jutni a partig. Végül még le is vágtuk, mert némi birtokháborítással egy álmos kistelepülésen kötöttünk is, és a felüljáró után már az üdülőövezetben jártunk. Egy kicsit furcsa, hogy csodaszép helyeken nem, vagy nem mindenki tartja rendben a házakat, pedig nem kell nagy dologra gondolni, csak mondjuk egy vakolás-festésre. Ennek jó példája, hogy egy olyan, kicsit elhagyatott, kicsit romos szállodánál értünk ki a partra, amibe Stephen King tuti valami jó kis horrort írna.

A strandokra és a tengerparti szakaszra ezen a részen a hatalmas hullámok a jellemzőek, csapkodják a sziklakiszögelléseket, köztük a homokos szakaszokon néhány elszánt szörfös próbálkozik. Láttunk is egy új sportot (?), amit a szörföz hasonló, de még kisebb deszkával űznek az egész kicsi parti vízben kihasználva a hullámok előtt szívóerőt. Mivel ilyesmit néztem vagy egy órát, visszagondolva, nem csoda, hogy ezt követően a hullámok és a tenger erejével álmodtam.

A parton délfelé indultunk, először a homokban, aztán egy szépen kiépített parti sétányon, mert hivatalosan a napi séta céljának a Bufadero-t jelöltük ki. Ez egy olyan sziklamedence, ami alulról van összeköttetésben a tengerrel, ezért a hullámzás ritmusában megtölti és eltűnik belőle a víz, míg amikor túlnyomás van, a kisebb réseken gejzírként tör ki a vízpermet. Nagyon meditatív nézni, de már ideje volt indulni haza. A gondok itt folytatódtak. Visszamenni amerre jöttünk már túl nagy kerülőt jelentett volna, más utat meg a google maps legkitartóbb nézegetésével sem találtunk. Végül megláttunk egy buszt, futottunk, és a már említett harminc kilométeres kitérővel, de gyorsabban hazaértünk, mintha talpaltunk volna. 

Sándor ezután úgy ítélte meg, jár jutalomfalatként a gambas al ajillo, vagyis a fokhagymás vajban sült rákocska vacsorára, és nem vitatkoztam vele....