Egy hete nem írtunk semmit. Ennek egyetlen szomorú és végtelenül prózai oka van: dolgoztunk. Mostanra torlódott össze egy csomó „otthoni” munka, Sándornak a forgatókönyvekkel, nekem meg egy Európai Uniós pályázattal. Szóval egyes napokon nem éltünk vajmi izgalmas életet, mert ültünk a gépnél, és mint a kisangyal dolgoztunk. De persze azért nem állandóan. Szerdán, mivel az nap nincsen órám, gyakorlatilag az egész napot Madridban töltöttük. Egy részét kényszerből az Atocha nevű metró és vasútállomáson, mert jött egy váratlan, de annál hevesebb zápor. Mondjuk enélkül nem derült volna ki, hogy van egy pálmaházas, ücsörgős része a vasútállomásnak, csak sajnos most félig-meddig lezárva.

Amikor elállt az eső, akkor először a Nemzeti Archeológiai Múzeum felé vettük az irányt, mert most ez is azok sorát gyarapítja, amelyik a látogatók visszacsalogatása érdekében szeptember 30-ig ingyenes – jegyzem meg, rosszul állnak a csalogatással, mert alig voltak. A kiállításért viszont megérte, nem is tudom, mi volt az érdekesebb, az általalános rész az ember fejlődéséről vagy az, amelyik Spanyolország építészetét, vallását, kultúráját mutatta be a föníciai, a görög, a római majd a mór időkben. A három szint bejárása több mint két órába telt, és meg sem néztünk minden videót.

Mire kiértünk olyan szinten nyoma sem maradt a zápornak, hogy visszaindultunk az El Retiro park felé, aminek legutóbb csak a felét néztük meg, és eldöntöttük, hogy ott ücsörgünk kicsit egy fröccsel. Ezt a része nekem tiszta Városliget, vannak félkörben oszlopok és szobrok, meg egy tó csónakázni, és a park kis büfékkel, ahol többnyire kávét, sört meg fagyit lehet kapni. Az lazulásnak szokás szerint az vetett véget, hogy a spanyolóra miatt rohanni kellett haza. De már csak három van, aztán szabadság!

A hét második felében az óráim nem online voltak, hanem bent az egyetemen (éljen, az egyébként követhetetlen ABCD hetes rendszer). A nap felfedezése volt, hogy a tömegközlekedés még annál is kaotikusabb, mint hittem... ugyanis még olyan is van, hogy bizonyos járatok bizonyos időszakban nem állnak meg egy megállóban, de úgy egyébként igen. Mondjuk 10 és 16 óra között igen, aztán kilencig nem. Ebből persze semmi nincs kiírva a megállóban, tapasztalati tanulás van, meg a beszélgetés a szintén ott várakozó, és hozzám hasonlóan értetlen nem spanyol diákkal.

Mindenesetre csütörtöki nagyon melós nap után úgy döntöttünk, hogy a péntek délutánt kivesszük. Az órám után beültünk pizzázni ebédre, mert már a múltkor a magyar Erasmus diákokkal nagyon bejött egy hely hangulata. A délután további részére három dolgot terveztünk: a Sorolla-házat meg a Casa de Papel forgatási helyszínét megnézni (és nyilván fotózkodni) és enni egy jó churrost. A tervek 2/3 bejött, az a politikában egész jónak számít...

A Casa de Papel forgatási helyszíne nem a madridi bank, hanem egy CSIC (Consejo Superior de Investigaciones Científicas )nevű egyfajta tudományos tanács főépülete. Nem tudom, azért-e mert a sorozat fénykorában állítólag napi százával jártak az emberek oda fotózkodni, most lezárt terület. Egy határozott biztonsági őr úgy kizavart minket, mint a huzat. Azért a rácsokon át pár képet távolabbról készítettünk vigaszdíjként.

A Sorolla-ház viszont kellemese meglepetés volt. A festőről, Joaquim Sorolláról bevallom, nem tanultam művtöri órákon, pedig összességében tetszettek a képei. A mester a most múzeumnak berendezett házban lakott (de még milyen jó kis házban!), és a bútorokkal vegyesen vannak festmények kirakva. Szórakoztató végigkövetni a stílusa változását a 1880-as évek barnás tónusú vallási képeitől az 1910-es évek már megkésett impresszionista, tengerparti jeleneteket ábrázoló festményeiig.

Mivel ezzel már úgy elcsúszott a délután, hogy nem igazán volt esélyem visszaérni a spanyolórára (de kár!) inkább kerestünk egy helyet, ahol állítólag kifejezetten jó a churros, hogy megjutalmazzuk magunkat az addigra 19 ezer lépés gyaloglásért. Na jó, Sándor kávéra vágyott jutalomként, őt a churros lehet, megölte volna.

Aki esetleg nem járatos a spanyol desszertek világában: a churros lényegében fánkszerű tészta, csak hosszúkás, olyan szárazkolbász vastagságúra gyúrva és kisütve. Van, ahol egy szögletes kinyomóval készítik, akkor még jellegzetesebb a formája. A hagyományos elfogyasztási módjában ezután még jó sűrű csokikrém szerepel, amit vagy rálocsolnak vagy kihoznak egy csészében, hogy lehessen mártogatni. Azon felül, hogy már maga a tészta is finom (valahogy kicsit sűrűbb, más állagú, mint hagyományosan a fánk) és 90% kakaótartalmú csokikrémet kaptam hozzá, azt hiszem nem vágyom édességre már ebben a hónapban...

Végül pont addigra értünk haza, amikorra vége lett a spanyolórának, de így legalább tudtunk egy kicsit teamsszelni az otthon maradt barátokkal is, méltó és tökéletes befejezéseként a napnak.