A hegymászást követő, izomlázzal teli két napban inkább két városi sétát tettünk - nem mintha ez nem jelentett volna mindkét alkalommal jó tizenötezer lépést, vagyis tizen-pár kilométer gyaloglást. 

Látva az utak keskenységét és a nem helyi sofőrök küszködését, letettünk az autóbérlésről, és a tömegközlekedést választottunk inkább, hogy eljussunk a minket érdeklő városokba. Így hétfőn Puerto de la Cruz felé vettük az irányt, ami a sziget északi partvidékén található, és hajdanán fővárosként szolgált. Igazából egy kellemes, egyértelműen a turistákra optimalizált kisváros, amelyben azon kívül, hogy szépen rendben van tartva és rengeteg csábítóbbnál-csábítóbb hely van enni-inni, csak pár különlegesen érdekes-szép dolgot találtunk. Az első, hogy Puerto de la Cruzból a tengernek hátat fordítva mindenhol zöldellő hegyek vannak, amiből a zöldellő a meglepő, na meg banánültetvények, sok, és felettük az ember mindenhonnan a Teidét pillantja meg. Ilyen távolságból már nem csak az látszott, hogy milyen magas, hanem hogy bizony a huszonnyolc nappali fokok ellenére, a csúcs körül hófoltok fehérlenek. 

Sándor az elmúlt napokban kritizálta a tenerifei építészetet és szépérzéket, valljuk be nem alaptalanul. Általában szögletes fehér vagy seszínű házak vannak, amik funkcionálisak, miközben hiányzik belőlük minden esztétikai igényesség vagy egységes városkép/szigetkép. Puerto-ban viszont végre láthattunk helyi jellegű építészeti elemeket is, aminek a lényege a jellegzetes, fából faragott erkély, ablakkeret, ami megadja a hangulatot a házaknak, amit eddig hiányoltunk. Persze ebben a városban is a modernebb, emeletes szállodák, apartmanházak domináltak, csak ki kell szolgálni azt a sok turistát, aki csúcsidőben Tenerifére látogat. 

Az északi partvidéket, ellentétben a szállásunk környékén találhatóval, sziklásabb, fekete vulkáni homok jellemzi, és tenger is sokkal jobban hullámzik. Ennek következtében strandolásra kevésbé alkalmas (arra van egy hatalmas, kiépített medencekomplexum), viszont ideális a szörfözés gyakorlására kezdőknek-félkezdőknek. Na már most mivel mi szörfözni nem akartunk, vagyis akartunk volna, de nem úgy készültünk, ezért csak ugráltunk a hullámokban. Hamar csuromvizesek lettünk és elfáradtunk, azért az óceánnyi méretű víztömeg ereje tiszteletet ébreszt. Láttuk, hogy a hullámok szívóereje miatt milyen küszködve tudott kijönni az a pár merész ember, aki szörfdeszka nélkül a vízbe merészkedett.

A hullámok viszont még látványosabbak voltak a gátfélénél, ami a várost védi az óceántól. Az víz méterekre felcsapódik a nagy betonkockákon, amin mindezzel mit sem törődve rákok százai mászkálnak. Sándor szerint lenyűgöző, és fogni kellett volna párat, hátha ehetőek, szerintem rettenetes és undorítóak. Végül az utóbbiban maradtunk, és nem raktuk meg velük a hátizsákot. A rákok okozta ijedtséget/undort feldolgozandó délután beültünk valahová, Sándor egy borra, míg mi Mónival megajándékoztunk magunkat életünk legjobb Mojitojával. 

Kedden aztán pontosan az ellenkező irányba indultunk, délfelé, a sziget klasszikus egy-hétig-itt-vagyok-és-strandolok nyaralóövezetébe, hogy lássunk olyat is. Los Cristianos a legnépszerűbb turistacélpont, mert csodálatos, homokos és ami a hétfői tapasztalatok tükrében fontos, hullámverés mentes strandjai vannak. Sok minden más persze itt sincs, mint végtelen parti sétány, ahol büfék és bazárok vannak, na meg rekkenő hőség. A homok selymes és puha, a víz azúrkék, a távolban látszik Gomera-szigete, és van egy rész, ahol a fehér házacskák a hajdanvolt halászfalut idézik, csak most már éttermek, bárok működnek bennük.

Tettük, amit egy rendes turistának illik, sétáltunk, ettünk-ittunk, fürödtünk, és azon töprengtünk, mit lehet itt csinálni egy teljes hétig. Lehet hajókirándulásokra menni, bálnalesre meg snorkellingtúrára, de ezek egyfelől költségesek, másfelől inkább elrettentőek voltak az embertömeggel teli hajók.  Viszont legalább vettünk Mónival két tenerifés, gyíkos, színes strandlepedőt egy spanyolul nálam is rosszabbul beszélő afrikai sráctól. Nem mondom, hogy nem szerezhettünk volna olcsóbban, de szépek voltak, az alkudozást élveztük. Az meg már Murphy-törvény, hogy itt is véget ér csütörtökön a hőhullám, és jön a normális januári idő (ez mondjuk 20-22 fokot jelent), szóval nem biztos, hogy lesz még lehetőségünk olyan igazán strandolós napra, hogy használjuk a szerzeményünk. Na mindegy, Ábrahámhegyen is le tudom majd teríteni a fűbe... 

Összességében arra jutottunk, hogy jöjjön csak a déli üdülőparadicsomba az összes angol meg német turista (rengeteg van belőlük, főleg az utóbbiból, minden ki van írva németül is), nekünk jobban tetszik az északi, zöldebb, autentikusabb része Tenerifének. Illetve a buszozások tanulsága, hogy minden buszsofőr eszelős, padlógázzal megy, tolja le a személyautókat maga elől az autópályán, vagy kanyarog az olyan keskeny utakon, hogy szerintem az egyik kerék már a semmi felett lebeg. Móni azt hiszem, nagyon-nagyon megkönnyebbült, hogy nem kellett végül vezetnie. Akkor már inkább a busz és a sok séta.