Elhagytuk a szeles Tarifát (egy búcsúeste és különféle gintonikokkal szerzett tapasztalat után) és két nagyon jó, de nagyon zűrös napon vagyunk túl. Tegnap reggel átkompoztunk Ceutába, Spanyolország zsebkendőnyi az afrikai kontinensen lévő területére. Egyrészt, mert Sándor még nem járt a földrészen, másrészt mert mit ad isten, élnek ott magyarok, akik a sci-fi szeretetében is rokon lelkek - aztán mint kiderült, még sok minden másban is. 

Már maga a komp hatalmas élmény volt, mert akkora mint egy transzatlanti utasszállító, szerény számítgatásaink szerint olyan 7-800 ember fér fel rá, mondjuk nem volt csak kb. hetven most, és egy óra alatt teszi meg a távot. A kilátás persze csodás, visszafelé Gibraltárra, előre meg Afrikára. Ceuta: a legtöbben nagyjából a létezéséről sem tudnak, pedig érdemes észben tartani, mert megvannak a kellemes jellegzetességei. Nekünk ráadásul az a mázlink volt, hogy egy ott élő, rutinos ember vitt körbe, és szerintem egy délután alatt többet láttunk a helyből, mint sokan egy hét alatt.

A város szép, egy aranyos kis gyöngyszem, de egy fél nap alatt bejárható, a környező hegyeket napokig lehetne járni  (legalábbis a határkerítésig, vagyis attól azért távolabb), de erre nem volt idő. Sajnos a covid miatt egy bakancslistás cél esélytelenné vált: régóta el szeretnék jutni Marokkóba és jobban körülnézni. Ehelyett most csak egy nagyszerű marokkói étteremig jutottunk, így legalább az ízlelőbimbóink kiélvezhették az egzotikusabb ízeket. 

A vasárnapi autós nézelődés után hétfő reggel felkeltünk, hogy megnézzük a napfelkeltét a Földközi tenger felett, és vadásszunk valami reggelit - a szokásainkkal ellentétben nem airbnb-ztünk, így nem volt konyhánk. Végül a piacra tévedtünk be, és egy méregerős arabos kávé meg egy tonhalas-sajtos szendvics után sétáltunk két órát a városban.

Igazából magára a településre ez nagyjából elég is volt. A turisták számáról úgy általánosságában mindennél ékesebben beszél, hogy bementünk a tourinformba, és mindkét alkalmazott felugorva, egymást túllicitálva jött segíteni. Amikor kérdezték, honnan jöttünk, mondtuk hogy Hungría, mire néztek, majd tettek egy X-et az "otro" rublikába egy nagy táblázatban, amiben úgy összességében nem volt háromnál több X.

A rövid látogatás alatt azért beszereztük a legfontosabbakat: Sándor kagylót szedett a tengerparton és a piacon sikerült venni a pinchito nevű fűszerkeverékből (a felhasználásáról és az ízéről majd később, most jön még a kísérletezés), amit az orrunk előtt kevert össze az árus. Olyan illatok terjengtek, ahogy tolta elénk a curry-t, kurkumát, valami gyömbéres-fahéjas bebida-keveréket, és amikor látta a lelkesedésünk, csomagolt még kis ajándékot is. 

Dél körül azonban már újra hajóra is szálltunk, hogy estére Cádizba érkezzünk. Ekkor már annak tudtam örülni, hogy a busz Algecirasból direkt, nem kell variálni és tudok dolgozni pár órát nagyjából nyugalomban. Zárójelben: nem hittem volna, hogy Viajes al Norte című az ALSA buszon található utazós zeneválogatás ennyire jó a munkához. 

Cádiz felfedezését viszont keddre halasztottuk. Érkezés után csak a boltig ugrottunk ki - szokásos egy óra, túl sok mindent lehet ott is megnézni, lásd, van előrecsomagolt fürj egészben kisütni -, majd kidőltünk, hogy utolérjen a lelkünk.