Pénteken folytattuk a hat után ingyenes múzeumok kiélvezését, ezúttal a Pradóval. Most már nagyjából kiismerve a rendszert egy hétre előre megvettük a(z egyébként ingyenes) jegyet, és a megfelelő időpontra mentünk oda. Vagyis kicsit előbb odaértünk, de így megnéztünk egy 16. századi templomot a múzeum épülete mögött. 

A Pradóról: a világ egyik leghíresebb és legrégebbi képtára/szépművészeti múzeuma, nagyjából olyan Madridban, mint Párizsban a Louvre, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy méretben és a kiállított alkotások számában azért elmarad a francia társától. Nem túl meglepő módon a Pradóban a spanyol festők vannak elsöprő túlsúlyban, Goya, Velasquez és Murillo, valamint számunka ismeretlenebb alkotók, de a közös hogy mondjuk a 16-tól a 19. századig terjedő időszak alkotásait mutatják be. Lehetne sorolni a képeket, de művészettörtént tankönyv helyett inkább jöjjenek a benyomások.

Meglepő kombinációit látni az antik görög-római világ iránti vonzódásnak és a vallásos témáknak, ahol kövér angyalok és biblia jelenetek mögött korinthoszi oszlopos, timpanonos épület magasodik. Goya kettős, az életképek hétköznapiak, egyes vallásos képek viszont meglepően misztikusak. A királyi család portréi pedig egy szórakoztató játékra adnak lehetőséget, miszerint felismerni-e a Habsburg vagy Bourbon vonásokat az arcokon és ezzel beazonosítani őket. Magyar szemmel egyébként külön poén látni Mária Teréziát, Mária Lujzát és hasonlókat, mert hát a család. Mindezeken túl, ha egyszer sok időm lesz, írok egy tanulmányt a kutyákról a spanyol reneszánsz-barokk-romantikus festményeken címmel. Olyan negyvenig számoltam a különféle blökiket a képeken, volt masztiff, agár és foltos kölyökkutya egyaránt. A másik felfedezésünk az volt, hogy Rubenst sem Sándor, sem én sem szeretjük, volt belőle egy hosszú folyosónyi, de esküszöm, minden teltebb meztelen nős festmény egyforma. 

A múzeum után elmentünk inni egy sört, most már tudtuk, hogy nehéz helyhez jutni a kocsmákban, ezért nem hezitáltunk, hanem amint láttunk egy szabad asztalt, egyszerűen lecsaptunk. Így teljesen véletlenszerűen egy száz éve működő sörözőben kötöttünk ki, és tudtunk úgy ücsörögni, hogy iszogattunk és majszoltuk a savanyított olajbogyót meg hasonlókat - ilyen rágcsálnivalókat grátisz mindenhol hoznak ki a sörhöz, és azt szeretjük, ha nem chipset adnak, hanem valami savanyított vagy olajbogyós dolgot. 

A péntek után a szombat délelőttünk aztán másnap ráment arra, hogy bevásároljunk meg rendet tegyünk a lakásban, délután meg a spanyolországi további utazgatásokat terveztük, szóval az airbnb-k és olcsó szállások kínálatát böngésztük. Én erre a stresszre megittam vagy öt gintonikot, szóval legalább a jókedv megvolt az intézkedéshez - és valami meglepő módon nem foglaltam rossz napra/városba/országba spiccesen sem.  

Vasárnap "kirándulás" volt a program. A macskaköröm oka, hogy ösvényeken és földutakon gyalogoltunk tíz kilométert dombra fel és dombról le, de eközben valójában Madridban maradtunk. Ugyanis a Casa de Camponak nevezett park/erdőrészben sétáltunk. Ezt úgy kell elképzelni, hogy egy Central Park méretű, 1500 hektáros erdős, mezős, ösvényekkel szabdalt terület, ami a királyi palotától meg úgy a várostól kb. negyedórányira van - gyalog.

A spanyolok kocogni, sétálni, biciklizni járnak ki, de igazából nem sok embert láttunk, elvesznek a hatalmas területen. Mi pedig csak bóklásztunk és bámultunk, mert vannak úgynevezett miradorok, ahonnan eszméletlen kilátás nyílik Madridra. Van a parkban egyébként egy libegő-féle is, ami olyan hosszan megy, hogy konkrétan nem jöttünk rá, hol van a vége. Otthon a neten megnézve derült ki, hogy azért, mert összesen 2500 métert tesz meg a folyó és a dombok felett, ráadásul nem is tarthatatlanul drága, szóval ezt az információt elraktároztuk. 

Az utunk vége meg egy tó volt, az olyan igazi vendégcsalogató, körben kávézók és éttermek, a tavon csónakázási lehetőség, és vasárnap délután rengeteg ember, családok, párok, baráti társaságok, a fél világ ott élvezte a kellemes napsütéses 25 fokot. Igazából el is határoztuk, hogy visszajövünk ide, de hétköznap és délelőtt. És ami tényleg a park csodálatossága, hogy kiérve a zöldből három perc múlva ott voltunk a Renfe állomáson, ahonnan újabb tíz perc után már hazafelé baktattunk. Fáradtan, kicsit lepirulva, de elégedetten.