Az elmúlt négy napban folytattuk Madrid errefelé eső, munka melletti, békés, bókklászós felfedezését. Elmentünk piacra tengeri dolgokat venni. Sándor kalandja a polipsütéssel egy külön bejegyzést megér, a szelesisandor.hu blogján meg is írta. Beültünk csak úgy céltalanul ődöngve egy sörre. Vasárnap megnéztük az Andén 0 nevű metrómúzeumot, ami egy 1917-ben átadott metróállomás. Szépen meg is van csinálva, meg érdekes dolgokat mesél a vezető a női alkalmazottakról, a korabeli működésről stb.,  de egy budapestinek ez annyira nem nagy ügy, nálunk is van régi földalatti, és abból is lehetne hasonló múzeum. (Egyébként közben okosodtunk is, nekünk régi kéregvasútunk van, mert mint kiderült, a budapesti 1-es vonal nem véletlenül hallgat a kisföldalatti névre, technikailag nem metró, nem megy elég mélyen és más technikával épült, na mindegy...) A legérdekesebbek a csempéből kirakott korabeli reklámok voltak, ezeket nem cserélték csak több évente, addig nyilván nem szűnt meg/költözött el az érintett üzlet. A plusz poén pedig, hogy csak az állomást zárták be és alakították múzeummá, a vonalat használják, három percenként döngetett el mellettünk egy szerelvény, rajta az ablakból bambuló utasokkal, miközben az idegenvezető beszélni próbált. 

Hétfőn egész délelőtt dolgoztunk, megcsináltam szinte mindent az egyetemi félévem itteni lezárásához, és délután tettünk egy hatalmas sétát egy eddig ismeretlen részen, ez volt már az a Madrid, ahol nem palotának látszó házsorok, hanem olyan normális épületek és utcák voltak. Végül a Retiro hátuljánál bukkantunk ki, és állapítottuk meg, hogy a parknak csak huszonöt százalékában jártunk, mondjuk ott vagy tízszer. Csak az rontott egy kicsit a napon, hogy a sétálás közben egyre jobban kezdett fájni a bölcsességfogam. Hazaérve már fájdalomcsillapítót kuncsorogtam a házigazdától, de az este ment a levesbe... Ráadásul aggódtam, hogy mi lesz másnap, mert keddre a szeptember óta tervezgetett segoviai kirándulás volt előirányozva. 

Segovia  nyolcvan kilométerre van Madridtól északnyugatra,  azok között a hegyek között, amelyek az El Escorial mögött kezdődnek. Az odajutás módja a kétszáztízzel repesztő gyorsvonat volt, de sajnos szinte végig egy alagútban mentünk, szóval sokat nem láttunk. Ráadásul a megállója gyakorlatilag öt kilométerre van magától a várostól, ahol semmi nincs, csak egy buszmegálló-taxidroszt, parkoló autók, szántóföld és tehenek. Na meg persze a hegyek a háttérben. Szóval innen még be kellett buszoznunk a valódi Segoviába. 

Maga a város egy kis ékszerdoboz, ötvenezer fős városka a közepén egy eredeti római vízvezetékkel, egy katedrálissal és egy alcazárral, miközben mindezek mögött látszanak a változó mértékben havas hegyek. A vízvezeték döbbenetes, tizenöt kilométer hosszan jön a hegyek felől, mert a rómaiak úgy gondolták, vízzel kell ellátni a várost. Innen felfelé – ahogy egy óvárosban lennie kell – zegzugos kis utcák vannak, macskakő, régi házak, és gyakorlatilag minden sarkon egy román kori templom. 

A városka fő nevezetessége az Alcazar de Segovia, egy vár, amiről a Disney-féle Hófehérkében a kastélyt mintázták. Ezzel hatalmas mázlink volt, fél háromra értünk a jegypénztárhoz, ahol kiderült, hogy kedden kettőtől az EU-s állampolgároknak ingyenes, csak a toronyba felmenetelért kell pár eurót fizetni. Azon túl, hogy kívülről tényleg mesekastély a hely, belülről van benne egy kiállítás a korabeli életről (eszméletlen belső dekorációval) meg a tüzérség történetéről, ágyúkkal és annak leírásával, hogy ez milyen komoly tudomány volt a 18. században.

A toronyba ezután rengeteg csigalépcsőn jutottunk fel, hogy meglássuk a döbbenetes kilátást. A felhők, a város, a katedrális és a háttérben a hegyek összképe eszméletlenül szép és drámai volt, csak az vetett véget a nézelődésnek, hogy Segoviában jóval hidegebb volt, mint Madridban, és fent majd szétfagytam.  

A vár után megnéztük belülről a katedrálist is, amelyben van egy középkori (15-16. századi) festménykiállítás, szőnyegkiállítás is, na meg tartozik hozzá egy belső udvar is. Már csak a mérete miatt is impozáns látvány volt, kívül-belül. Zárásképpen már a vasútállomásra vivő busznál találtunk egy jellegzetesnek mondott helyi édességet, a ponche segoviano-t, ami valami piskótás-vaníliapuddingos, kívülről marcipánnal borított, nagyon finom és cseppet sem egészséges vagy diabétesz-kompatibilis cucc, de miután akkor már négy órája sétálgattunk körbe, amiben volt vagy háromszáz lépcsőfok, és részemről a didergéssel is energiát vesztettem, úgy véltük, ezt megérdemeljük. 

Végül mindezek után nyolc körül értünk haza, jó fáradtan, és most kellene még kicsit dolgozni. Mondjuk, nem tudom, mennyire számít, hogy munka címen én ezt a blogot írom, Sándor meg a kajás bejegyzést, de alibinek jó....