Sevilla mint kiállítási tárgy
Elértünk az utolsó állomására az andalúziai turnénknak, Sevillába. Nagy elvárásokkal érkeztünk, mert a legtöbben ódákat zengtek a városról, és részben mind jogos, bár nem ez lesz a kedvenc helyünk Spanyolországban (majd leírom, miért). Persze Sevillában is megvan a szűk, girbe-gurba utcás óvárosi része, tele bárokkal és tapasozókkal, amelyek között kastélyok és múzeumok bújnak meg. Itt van egy hatalmas katedrális, erőd, folyó és hidak... de hat nap alatt lazán végignéztük a legszebb látnivalókat.
Már ismerve és kihasználva az akciós napokat, hétfőn ingyen bejutottunk a folyóparton álló Torre del Oroba, amely most hajózási múzeumként működik, és előtte meg lehet nézni az újraépített mását a hajónak, ami egyedüliként visszatért Magellán föld-körüli útjáról. Azt kell mondjam, nem vakmerő ez a Magellán, hanem vak, ennyire kicsit hajóval normális ember Keszthelyről nem indulni el Tihanyig, nemhogy körbe a világ körül. Délután bejutottunk a Casa Pilatos nevű kastélyba, ami egy reneszánsz-mudéjar elemeket keverő csodahely, nincsenek rá szavak, mennyire részlet gazdag, kifinomult, meseszép.
Kedden-szerdán a leghíresebb látnivalókat élveztük ki, a híres sevillai katedrálist és az Alcazart, és el kell mondani, hogy mindkettő méltó a hírnevéhez. Az előbbi a világ harmadik legnagyobb katedrálisa, monumentális és részletesen kidolgozott, az egyik oldalkápolnában Kolumbusz Kristóf síremlékével. Az már az ottani kutakodás nyomán derült ki, hogy a nagy felfedező földi maradványai körül kicsit nagy a a káosz, a test nagyobb utat járt be holtában mint éltében Spanyolországból Santo Domingóba, Havannába, majd vissza Sevillába. Na mindegy, szép emlékműve van a katedrálisban a rengeteg kis kápolna, ereklyetartó, kincstár, és a hatalmas orgonák mellett.
Szerdán a sevillai alcazarban jártunk, sosem lehet ezt a műfajt megunni, csipkézett falakat, a belső kerteket, rendezett udvarokat, és két órán keresztül tudtunk andalogni körbe-körbe, ha valami, ezek hiányozni fognak Madridban/Budapesten.
Ezen kívül Sevillában jártunk még egy hatalmas, varázslatos parkban és egy Plaza Espana névre hallgató téren, ahol a padokon minden spanyol megyének a címere szerepel egy képpel – természetesen azulejo alapon. A köztes lépcsőkön és gangokon pedig zenészek vannak, vagy flamenco táncosok tartanak rövid bemutatót a kiváncsi turistáknak, majd persze kalapoznak. Néha elgurul egy lovas fogat, és lehet alkudni színes legyezőkre...
Az építészeti emlékeken túl áldoztunk a képzőművészetek oltárán is, megnéztük a Szépművészeti Múzeumot, amely erősen Sevilla központú, ide köthető festők alkotásai voltak túlsúlyban, szépen időrendbe helyezve a gótikától a huszadik század első feléig. Esélytelen megjegyezni ennyi nevet, de már büszkén mondhatjuk, hogy meg tudunk nevezni öt-hat olyan művészt, akiről a kijövetelünk előtt még csak nem is hallottunk. Mondjuk a barokkot viszont még mindig nem kedveltük meg.
Viszont minden szépsége ellenére, valahogy Sevilla nem lett a szívünk csücske.
Az is lehet, hogy mostanra fáradtunk el, égtünk ki, végül is hat hete úton vagyunk, és rettentő sok inger ért, meg mostanra összejött sok munka is. Na meg Sándor végig betegeskedik itt a városban, hálistennek nem covid, nincs nagyon rosszul, de pont annyira taknyos és fejfájós, hogy nyűgös legyen estére.
Szerintünk azonban nem csak erről van szó, sok apróság hozzájárul a Sevillával kapcsolatos kettős érzéseinkhez. Szép, tényleg gyönyörű a város, de valami hiányzik belőle, amitől személyesebb hangulata lenne, ami közelebb hozná az emberhez. Most olyan, mint egy kiállítási tárgy. A kontra listában szerepelnek ilyenek, hogy a tapasbárban a sör mellé nem adnak rágcsát, ami eddig mindenhol alap volt 8szóval elkényeztettek minket). Minden múzeum, ház, legyen az kicsi vagy nagy, tíz euró belépőt kér, igazából minden a turistákra van tervezve, hogy költsenek pénzt, üljenek be a bárokba és fogyasszanak, vásároljanak az utcákon, a shopokban (ahol a pult mögött tíz esetben nyolcszor kínaiak ülnek).
A város mellett szól ugyanakkor a csodálatos idő, hogy december 3-án pulcsiban sétálhattam a szikrázó napsütésben. Hogy a napfürdőzés után este karácsonyi fények és gesztenyeárusok közt sétáltunk. Hogy újra és újra elmentünk egy helyre inni a napon egy sört, és megtaláltam álmaim kutyáját, egy spitz-fajtát. Szóval azért nem szenvedünk, de ha választani kellene, továbbra is inkább Cádizba költöznénk.
Viszont piszok jó érzés lesz hazamenni, mert jelenleg Pozuelo az otthon békés nyugodt szigetének tűnik, ahol nem kell pár hétig bőröndöt pakolni, és kirakhatom a karácsonyi fényeket az ablakba.