Nem mondhatni, hogy Madridot már teljesen kiismertük, de arra gondolva, hogy az őszi-téli idelátogatókkal úgyis lesz még alkalom a várost járni, turistáskodni, ide-oda beülni. Így aztán választottunk hétfőre egy másik várost megnézni. Toledo tipikusan az a hely, amit Madridból ilyen egynapos látogatásra szoktak javasolni, mivel tömegközeledéssel egy óra. 

Kivételesen 8-kor felkeltünk és háromnegyed tízkor már úton voltunk az egyik távolsági buszpályaudvar felé. A vonat-metró dolog már jól megy, de aztán rádöbbentünk, hogy nem a legjobb napot választottuk az utazgatásra. Október 12-e spanyol nemzeti ünnep, amikor Kolumbusz partraszállását ünneplik, ezt tudtuk. Azzal azonban nem voltunk tisztában, hogy a 11-ét nagyon sok helyen kiadták, négynapos hétvégét és egy plusz munkaszüneti napot adva a spanyoloknak. Így viszont hihetetlen tömeg volt már a buszpályaudvaron, konkréten másfél órát kellett sorban állnunk, hogy felférjünk egy toledo-i buszra, pedig félóránként jár. Nem egy direkt járatot kaptunk el, és többé-kevésbé lepukkant ipari-gyártelepeken keresztül mentünk. Érdekes volt, mert nem illett a Spanyolországról kialakított képhez.

Fél 2-re értünk Toledóba, akkor már annyira éhesen (és türelmetlenül), hogy rögtön enni indultunk. Mondjuk ehhez is át kellett vágnunk az óváros felén, kapuk, régi templomok és várfalak között. Itt is sokan voltak, de nem volt annyira rémálomszerű, a kis utcán elnyelték az embereket, csak egy átlagos, turistás városnak tűnt. Tudva, hogy a turistákra optimalizált városok és városrészek lehúzósak tudnak lenni, ebédlőhelyet előre néztem. A La Casa de Damasco-t bárkinek csak a legnagyobb lelkesedéssel tudom ajánlani, bár nem spanyolos, hanem szír étterem. Hangulatos hely, isteni ételek, nagy adagok, jó áron - bár Sándor rám kissé furcsán nézett, amikor vega ebédet választottam. 

Evés után lelkesebben indultunk el végre elkezdeni - vagy folytatni, szemszög kérdése - a városnézést. A spéci munkaszüneti dolog miatt a vár rész és a bent lévő hadászati kiállítás sajnos zárva volt, így az ágyúk és lovagi páncélok kimaradtak a napból. Helyette találtunk várostörténeti múzeumot meg templomokat és meseszép épületeket, és rá kellett döbbenjünk, Toledoban a legszebb a fekvése. Egy hegyfélén áll az óváros a régi épületekkel és templomokkal, amit patkó alakban gyakorlatilag körbefolyik a Tajo folyó. Bárhol ér el az ember a város széléhez, le tudni nézni a vízre, ami utat vágott magának a sziklákba.

Miután két órája járkáltunk a macskaköves utcákon, és megcsodáltunk minden palotát, templomot, házat, meg üzletet ahol kardokat és késeket árulnak, jól esett kikeveredni a turistás-városias részről. Ekkor találtuk ki, hogy van egy kiépített út a várfalon kívül a folyó mellett-fölött, attól függően épp hol. Így visszaindulva nem a városon vágtunk át megint, hanem körbe a Tajo-partján. Csodaszép volt, rendezett, de csak néhány ember meg horgászok volt, miközben kilátás nyílt a folyóra és szemben a sziklákra, meg néha fel a toledo-i várra. Ráadásul a tájnak sok helyen Ábrahámhegy illata volt - szerintem bárki, aki járt nálunk, tudja mire gondolok, a napon felmelegedett kő és a füge illatának jellegzetes keverékére. 

Ezzel a körrel viszont lejártuk a lábunkat, mire visszaértünk a buszpályaudvarra, már jó tizenöt kilométer talpalásnál jártunk, és még kerestünk egy helyet inni egy sört, mert úgy éreztük, megérdemeljük. Az ünnep együtt járt egy ilyen kézműves bazársorral is, olyasmi mint a Művészetek Völgyében, gyönyörűek, csak még drágábban. Nagyjából tíz percig bírtuk a nézelődést, aztán beültünk az első sörözőbe ott, jórészt helyiek közé. Hazafelé szerencsére csak egy húsz percet kellett sorban állni a buszhoz, és az addigra már éhesen letolt sörtől jobb hangulatban. 

Így értünk tízre haza, és a végén már csak azt tervezgettük, mit eszünk otthon, és hogy mennyire rettentő jó lesz levenni a cipőt. Másnap reggelre, amikor kipihentük magunkat, arra jutottunk, Toledo nagyon jó hely, imádtuk. 

A facebookra Sándor még feltöltött pár képet, ha kíváncsi vagy, kattints oda.