Torremolinosban nem jeleskedünk a blogírásban, de valójában nem is sok minden történ az itt eltöltött öt napban. Még vasárnap ellátogattunk Malagába, a környék fővárosába, hogy megnézzük az ottani fő látnivalókat, amik mi mások lennének, mint egy katedrális és egy alcazar, vagyis kastély-erőd a domb tetején. Hát mi az egészet belesűrítettük egyetlen délutánba olyan félnégytől hétig, mert annyira belemerültünk a munkába, hogy megcsúsztunk az idővel. De megérte bemenni, amilyen lelombozó Malaga külső része, annyira hangulatos a belváros meg a kikötő-tengerpart rész.

A kastély meg a vár a a mór-spanyol kombináció, amit megszerettünk, ahol a kőből csipkemintát csináltak, belső kertek és csobogók vannak mindenhol, és mivel az egész egy domb tetején áll, parádés a kilátás. A gond igazából mindössze annyi volt, hogy a kastélyból a várba (vagy fordítva, én már nem is tudom) nem lehet átrepülni. A megoldás, hogy le kell gyalogolni, majd háromszáz méterrel arrébb ismét fel. Mindezt kissé rohamléptekkel, mert a honlap hatórás zárással fenyegetett. Végül persze végigjártunk mindent, és gyanítom, a zárást sem veszik olyan halálosan komolyan egy vasárnap, amikor végre vannak turisták. Végül viszont annyit bóklásztunk, hogy arra már nem is maradt időnk, hogy beüljünk inni valamit. Na jó, idő lett volna, de Sándor már didergett ingben, mert bekövetkezett a naplementőt követő látványos tizenöt fok hőmérsékletcsökkenés, így inkább hazamenekültünk. 

A vasárnapi mondhatni hegymászás után hétfőn úgy döntöttünk, biciklizünk Találtunk egy kölcsönzőt a parti sétányon, és egyfelől hiányzott a tekerés, másfelől az egyébként vagy 40 kilométer hosszú parti utakból és sétányokból így esélyünk volt kicsit többet látni. A délelőtti munka után Sándor valami spéci halat sütött, már a nevét sem tudtuk megjegyezni, de finom volt, majd elindultunk Marbella felé a parton. Összességében végül talán ha húsz kilométert tekertünk, néztük a tengert, a bárokat, élveztük a napsütést, még egy sokadik mór kastélyfélét is találtunk. És a lány jót röhögött, amikor a zárás előtt kb. harminc másodperccel estünk vissza a kölcsönzött bringákkal. 

A keddi-szerdai program a munka és a lazítás egyensúlyán alapult. A szokásos délelőtti munkával töltött órák után (azzal nem feszegetném az idegeket, hogy néha bikiniben dolgoztam, mert amikor a teraszunkra süt a nap, rohadt meleg tudott lenni...), tegnap csak úgy bóklászva megnéztük a torremolinosi botanikus kertet meg a belvárost. Az utóbbi az igazi bazáros, kávézós-kocsmás üdülővárosi főutca, semmi spéci. A poénját inkább az adta, hogy most, ha nem is kihalt volt, de nyugis. Rémes lehet főszezonban, amikor hömpölyög a nép.

A botanikus kert viszont nagyon kellemes meglepetésként ért. A világ végén van, járda nélküli utakon lehet odagyalogolni, ezért ha három embert láttunk benne összesen, sokat mondok. De így legalább csak a miénk volt az egész, és ilyen szép, rendezett, karbantartott kertet nem sokat láttam életemben. Áradt az egészből a béke, a nyugalom, amit ki lehetett élvezni a padokon ücsörögve. Plusz poénként kert közepén az épület valaha malom volt, és egy makettekkel teli kiállítás magyarázta el, hogy működött annakidején. 

Az utolsó torremolinosi napon már tényleg csak a döglést terveztük, ebéd után kifeküdtünk a partra és néztük a vizet. Feltámadt a szél, a tenger csodaszép és egész nagy hullámokat vetett, folyamatos, megnyugtató morajlással. Utána megjutalmaztuk magunkat egy sörrel/borral a belvárosban, és csak figyeltük a járókelőket (érdeklődés esetén komplett szociológiai előadást tartok a Spanyolországban nyaraló angol-német-osztrák turisták viselkedésének jellegzetességeiről). Most meg a teraszon ülünk, és arra gondolunk, hogy a búcsú részeként még egy tapas-tálat csinálunk sült paprikával, olajbogyóval és sajttal. Az alapvetés úgyis az, hogy amit ma megeszünk, azt nem kell holnap továbbcipelnünk...