Mindösszesen három napot töltöttünk Spanyolország legdélebbi, kontinensen lévő részén, de strapás volt. Csütörtök délután érkeztünk meg a Tarifa nevű városkába, ami gyakorlatilag Spanyolország legdélebbi pontja, legalábbis a kontinensen. Ez egy fehér házakkal teli, örökké szeles, és magával rangadó hangulatú hely. Itt minden és mindenki a szörf, a kite vagy a búvárkodás szerelmese, mert az időjárás és a part jellege miatt a város erre ideális. Egy kiálló félsziget-földnyelv van, amelynek az egyik oldala még a Földközi-tenger, a másik pedig már az Atlanti-óceán. A szörfösök az előbbin, a kitosok az utóbbin gyűlnek össze, és élvezik az elemeket. Ennek a hatása az egész városon látszik, csupa laza arc, olcsó hostel, airbnb szállás és co-working helyek sorakoznak. És nem csak fiatalok vannak, ahogy egy ismerős fogalmazott, azok is visszajárnak, akik a vad hatvanas években menőztek itt, mára befutott üzletemberek, bankárok, ki tudja mik, de visszajönnek lazulni. Így persze hangulatos bár is van bőven, mi első este megtaláltuk a tökéleteset, oda jártunk vissza.

A nap érdekessége azonban nem is ez volt, hanem a szél. Vörös riasztás volt érvényben a 100 km/órás keleti orkánra, ami a tengernél, a parton állva elképesztő élmény, és lecke az elemek erejéből. Én konkrétan nem bírtam megállni, csak Sándorba kapaszkodva, miközben a szél homokot és a hullámok sós vizet csapkodta ránk. Tíz percig bírtuk, aztán fedezékbe húzódtunk egy sörrel és néztük, hogy a legprofibb (vakmerőbb?) szörfösök és kite-osok ebben az orkánban is a vízen voltak. Arra jutottunk Sándorral, hogy a kite-ozást mindenképp megtanulnánk, mondjuk egy kicsivel szélcsendesebb napon. 

Pénteken aztán elindultunk Gibraltárba, ami az alapvető és elsődleges célja volt annak, hogy egy-két napra megálltunk a környéken. A spanyol tömegközlekedés itt még zűrösebb (a pályaudvaron nincs információ, sem arról milyen busz indul, bár az legalább nagyjából kiderül a menetrendből, hanem arról sem, melyik állásról, mindenki nézelődik, aztán rohan), mint eddig bárhol, szóval kb. 3 óra volt eljutni a gibraltári határellenőrző pontig. Már akkor éreztem, hogy megérte, amikor az angol határőr az útlevél-ellenőrzés után a legcsodásabb British English kiejtéssel köszöntött Nagy-Britanniában.

Maga a városka viccesen angol, és erre rá is játszanak a piros telefonfülkékkel, az emeletes buszokkal stb. A lényeg viszont maga a gibraltári szikla, ami egy természetvédelmi területféle rengeteg látnivalóval. Visz fel busz meg teleférico, vagyis lanovka-féle, de mi persze gyalog indultunk neki. Így már menetközben láttunk sokmindent, még a lábunk alatt a tengert, és szerencsére a beígért eső helyett szikrázó napsütés volt. A kasszában a pénztáros, látva, hogy gyalog vagyunk, kedvesen-aggódva mondta, hogy szívesen ad jegyet, de 3,5 óra van zárásig, és hát sok minden van, tudjuk-e mire vállalkozunk. Bólogattunk nagy lelkesen (persze, nem tudtuk, de mindegy), és elindultunk befelé.

Szegény pénztáros nem sejthette, hogy a rendelkezésre álló idő alatt (sőt gyorsabban, mert fél 6-ra lent voltunk a városban) bejárunk jóformán mindent (lett eredménye: a másnap jelentkező izomláz a test természetes és fura helyein). Megnéztük Afrika körvonalait, lézershowt a Saint Michael-barlangban, felmentünk az egész legtetejére az üvegpadlójú kilátórészre, majd lesétáltunk egy mór erődítményig. Csak a második világháborús alagutakat hagytuk ki, azt sem idő hiányában, hanem mert a klausztrofóbiám nem kompatibilis a barlangszerű, rosszul megvilágított katonai labirintust alkotó járatokkal. Sándor be akart menni a kijáraton, de lebeszéltem. 

Az egész végén este 9-kor, húsz kilométer gyaloglás után estünk haza, és mivel a szállásunk olyan, hogy közösségi tér és közös konyha van, még megismerkedtünk két spanyol csajjal. Miután megosztották velünk a borukat, elbeszélgettünk, és kiderült, hogy tanárok, volt közös téma. Sevillában élnek és egy estére lecsaptak Tarifába, csak úgy... Így könnyű. 

Ezután a péntek után szombaton a semmittevést céloztuk meg programként. Így csak két órát sétáltunk a városban, a kis szigeten (ahová csütörtökön a szél miatt nem jutottunk ki), meg a parton. Néztük a búvárokat, akik szigonypuskával halásztak, a tizenéves kölyköket, akik szörföztek... Főzőcskéztünk (újabb sült apróhal), sziesztáztunk, dolgoztunk, és este visszamentünk az első napi helyre bort, gintonikot inni és valamit vacsizni. Búcsúestének tökéletes volt, és míg a legtöbb helyről úgy jöttünk el, hogy imádtuk a hangulatát, de megnéztünk mindent, mondhatni kimaxoltuk, Tarifában bőven maradt lehetőség. Kéne legalább egy hét a kite-ra meg a szörfre, meg tényleg szimpatikusak itt az emberek.