Öt napja vagyunk Tenerifén, már ideje van egy hosszabb beszámolónak, főleg, hogy történt is ez-az. 

Az első négy nap a város, konkrétan Santa Cruz de Tenerife felfedezésével és a szilveszterezéssel, meg a regenerálódással telt. Találtunk egy csodás piacot, ahol Sándor őszinte örömére millióféle tengeri herkentyű van, sétáltunk a kis utcákon, röhögtünk a karácsony és a nyár saját kombinációján, és eljutottunk egy csodás strandra, ami tizenöt perc busszal a szállásról. Ez nagyjából össze is foglalja a szilvesztert és az újévet. 

Az év utolsó napján helyi kajákat főztünk (lásd Sándor bejegyzését a receptekről), és iszogattunk. Sajnos a fránya Covid miatt utcabál vagy nagyobb kinti program nem lehetett a városban, csak éjfélkor volt egy baromi látványos tüzijáték. Addigra mondjuk összegyűltek ott az emberek is, csak addig volt szokatlan, hogy az amúgy nyüzsgő sétálóutca alattunk kongott az ürességtől. Mondjuk személy szerint én így is imádtam, mert a szilveszteri bóklászásban a gondom a hideggel van, az meg a szigeten ugyebár kábé ismeretlen.

Ráadásul bevetettük a spanyol szerencsehozó szilveszteri szokásokat is, mint a tizenkét szőlőszem megevése az éjféli harang tizenkét gongütésére, hogy legyen ennyi jó hónapunk. Az nem tudom, számít-e, hogy nem tudtuk elég gyorsan a fejünkbe tömni a szemeket, így lehet, hogy egy-egy hónap szerencsétlenebb, míg másik duplán szerencsés lesz... 

Tartva a szabályt, hogy azt csinálod az új évben, amit elsején, miután kialudtunk magunkat, kiköltöztünk a múltkor felfedezett strandra, és fürdéssel, olvasással, napozással meg egy sörrel töltöttük a napot. A semmittevéstől (vagy inkább a naptól meg a víztől) úgy kifáradtunk, hogy este tízkor, a maradék kecske felfalása utána egyszerűen kidőltünk. 

A sok döglődés után (mára) vasárnapra már kicsit komolyabb, szigetfelfedezős túrát szerveztünk. A szállásunktól tömegközlekedéssel nagyjából egy órányira, a sziget északkeleti részén található az Anaga hegység és nemzeti Park, egy vulkanikus hegylánc, tele túraútvonalaival, gazdag és egyedi növényzetével, babérerdőkkel, kis falvakkal,  és az óceánba omló sziklafalakkal. A turistaközpont részen tett le a busz, ahol először lenéztünk a városra, ahonnan jöttünk, és kibukkant a Teide a távolban. (A vulkán említése elszomorít, mert úgy néz ki oda nem fogunk feljutni, nagyon előre kell libegőt foglalni, és azért a 3500 méter magasra felgyaloglást leszavaztuk, bármennyire is fáj a szívem)

De szóval már az infópontnál a miradoron kiderült, hogy valami csodálatosan szép a hegység, és mi egy négy órásnak írt túrát választottunk, hogy kicsit mélyebbre hatoljunk benne. Vagyis nem mi, hanem egy parkőr javasolta, amikor egy padon ülve nézegettük a térképet, hogy merre érdemes indulni. Az úriembernek teljesen igaza volt, hogy a tájért és a látványért megérte, és mi okosak voltunk, mert majd ezer méterről indultunk lefelé a tengerszintre. A bolondoknak (merészeknek?), akik lentről jöttek felfelé, még kevésbé volt őszinte a mosolya.

A terep változatos volt, eleinte erdő, aztán rétek és a végén sziklák és kaktuszok. Rengetek szikla és kaktusz... meg alattunk az óceán. Erről tényleg a képek jobban tudnak beszélni, mint ahányszor le akarom írni, hogy mennyire eszméletlenül szép volt. És fárasztó és meleg. A sziklákon a napsütésben majd megsültünk, és miközben láttuk az úti célt messze alattunk, csak nem akart közelebb kerülni. Néha a hatalmas (néha alkaromnyi) gyíkok nézegetésének álcázva meg-meg álltunk pihenni, miközben Móni elvesztette a sziklákonugrálás-szűzességét, mert neki új volt ez a terep.

A túra nehézségét egyfelől a sziklás, baromi meredek ösvények jelentették, illetve az étel-ital szűkössége. A térképen és a parkőr szerint lett volna egy büfé/vendéglő félúton, ami zárva volt, így mire leértünk, már szédelegtünk a meleg, a szomjúság és az éhség miatt. Annyira, hogy amíg a végcélban (Punta del Hidalgo nevű városka) buszt vártuk, Sándor az egyik házban meglátott egy nénikét, és kétségbeesetten nyújtotta felé a két üres műanyagpalackot, hogy nem töltené-e meg vízzel. Szóval végül megmenekültünk, és hazaérve toltunk egy kései ebédet, hétkor.

Abban egyetértünk, hogy az izzadós, sziklákon lefelé mászós, küzdelmes nap nagyon megérte, mert ennél szebbet nem igazán láttunk életünkben. Mondjuk most viszont már csak heverünk és egy fröccsel, pihegünk, hidratálunk és holnapra egy szelíd városi sétát tervezünk.