A karácsonyi evés-ivás és családozás után december 29-én áttettük a székhelyünket Tenerifére, a Kanári-szigetek legnagyobb, és sokak szerint legszebb helyére. Az odaút inkább csak hosszú volt, mivel az utolsó madridi esténken meg kellett enni és inni mindent a kiköltözés előtt, majd hajnali 6-ra jött értünk a taxi, hogy vigyen a repülőtérre. Szóval három óra alvás után, nem kicsit kótyagosan telt az út, de szerencsére egyébként teljesen zökkenőmentes volt, percek alatt átjutottunk minden ellenőrzésen. A szigettel már az érkezéskor szerelembe estünk, kilépve a reptér épületéből huszonöt fok fogadott, és szikrázóan kék ég.

És a szikrázó ég alatt ott várt minket egy expressz busz, ami egyenesen elhozott minket a városba, ahol lakunk. Santa Cruz (de Tenerife hivatalosan, mert legalább öt másik Santa Cruz van a világon) gyakorlatilag a sziget fővárosa, egy kétszázezres nyüzsgő város, teljes karácsonyi díszben - ez utóbbi kissé bizarr, világító hópelyhek lógnak a pálmafákról, és rövidgatyás szandálos emberek mászkálnak alatt, miközben szól a Frank Sinatra karácsonyi albuma. És mindezt folyton látjuk-halljuk, mert mert szállásunk egy lakás a hatodikon, teraszunk a sétálóutca felett van.

A házigazdánk nagyon segítőkész, mesélt a szigetről is, és figyelmeztetett, hogy naptejet használjunk, mert könnyű leégni. Azon már csak mosolygott, hogy mi ennek a figyelmeztetésnek mennyire örültünk, mennyire lelkesek vagyunk, hogy itt nyár van. Ráadásul nem akármilyen: melegfront jött, az előrejelzések szerint a 20-25 fok helyett 28-29 fokra kell készülnünk... 

Érkezés után aludtunk egyet, majd három óra körül elindultunk felfedezni a várost. Megtaláltuk a kikötőt, ahol hatalmas jachtok, konténereket szállító teherhajók és vitorlások is sorakoztak. Kicsivel arrébb a part mentén áll egy különös épület, a helyi koncertterem, ami bizonyos szögből tisztára a Sidney operaházra hasonlít, más szögből megy egy ágaskodó kobrát idéz, elég látványos. Alatta pedig stílusosan a tengerparti nagy kövekre zenészek, zeneszerzők portréját festette valaki poénból. Mondjuk a legpoénabb az, hogy az elkövető amilyen jól rajzol, olyan rémes a helyesírása, kissé átkeresztelt egyes embereket.

Kicsivel arrébb van a vár, de ezt csak ők nevezik annak, valójában nagyon aprócska. Valamire mégis jó lehetett, mert a helyiek nagyon büszkék arra, hogy amikor Nelson admirális az angolokkal a 18. században megtámadta a szigetet, mindössze 1700 katonával sikerült visszaverni őket... 

A sétánk egyetlen nem lenyűgöző felfedezése az volt, hogy tengerparti strand sajnos a városban nincs (bár láttunk gerilla módra fürdeni helyieket itt-ott), csak egy medencés strandot találtunk, ahonnan a tengert nézed. Sok értelme nincs, de nagyon szépen meg van csinálva. 

A szokásos tizenkét kilométeres séta után bevásároltunk és leültünk vacsorázni, majd megtervezni, hogy mit fogunk csinálni az itt töltött hét napban. A sziget vagy a strandolásra vagy a kirándulásra van optimalizálva (múzeum, építészeti emlék kevésbé van), szóval elő kell készítenünk a fürdőruhát és az edzőcipőt, aztán meglátjuk, mit tudunk megszervezni. Azt hiszem, Sándor és Móni néha szidni fog (a tizedik kilométer és ezer méter szintkülönbség után), de tényleg olyan csodálatos a természeti környezet Tenerifén, hogy muszáj kiélvezni. De mindenkinek meg lesz az öröme, Sándor már talált egy hatalmas piacot, és nézegeti a recepteket, hogy milyen hal, kecske és egyéb helyi jellegzetes étel van, amit megfőzhetünk. Szóval jönnek majd a túrabeszámolók és a receptek...