Szerdán folytattuk a délelőtt dolgozunk / délután mászkálunk jellegű időbeosztást, ráadásul elhúzódtak az online megbeszéléseink, így volt fél öt mire el tudtunk indulni bárhová. Ezért aztán úgy döntöttünk, hogy visszamegyünk a Teldéhez legközelebbi partszakaszra, és tovább megyünk délfelé a parti sétányon, úgyis kinéztünk egy világítótornyot meg szépnek tűnt a parti város. Gyalogolni viszont nem volt kedvünk odáig, így kis kutakodásba kezdtünk. Láttunk ugyanis egy, a normál, kék Globe feliratú buszok mellett arrafelé kisbusz-jellegű, Pardilla feliratú buszokat is. Némi guglizás után kiderült, hogy ez egy buszokat bérbe adó társaság, de mintegy mellékesen három vonalon járat kisbuszokat a környéken, köztük le a partra, La Garitába. A menetrendet megtaláltuk, és próba szerencse elven ki is mentünk a megállóba. Na már most ez a busz a csúcs vagy mélypontja mindennek, amit a spanyol tömegközeledéssel tapasztaltunk.

Állítom, hogy fix útvonala sincs, csak megy amerre lát (Sándor állítja, hogy azért útvonala van), megállója viszont nincs, néhol "megálló-parazita", vagyis megáll a rendes busz megállójában, többnyire meg egyszer csak félreáll teljesen random helyeken. Ha valamelyik utas kiabál, hogy itt leszállna, akkor áll is meg. Mindehhez pluszba a célvároskában aszfaltozták az utat és le volt zárva, mire a sofőr szentségelt kicsit, majd mentünk valamerre. Lejutottunk a partra, de úgy, hogy végül leszálltunk valahol, ahol sokan, mert nem tudtuk, hol lesz még megálló. Szerintem ez a busz úgy működik, hogy a léte meg a megállók szájhagyomány útján terjednek, a járatokat nem adja ki a google az útvonaltervezéskor, sem semmi hasonló program, nem lehet csak véletlenül megtalálni.

A tengerparton aztán ahogy terveztük lesétáltunk a világítótoronyig, az estéve higannyá változott vizet és Las Palmas távoli fényeit nézve ittunk egy sört. Az egész mérhetetlenül csendes és békés volt, kocogok, kutyát sétáltató helyek jártak csak a parton, és az elszánt szörfösök küzdöttek a hullámokkal. Visszafelé viszont megint kezdődtek a kihívások, ha nincs megállója, hogy találjuk meg, honnan megy a busz haza? Végül megkérdeztünk egy nőt, aki csak úgy ácsorgott az utcán, mire közölte, hogy pont innen, azt várja. Nyilván az ég egy adta világon semmi jelen nem volt megállónak, de kis várakozás után tényleg jött a Pardilla kisbusz. A gond második szintjét az jelentette, hogy nem volt nálunk apró, és a sofőr közölte, hogy 10 EUR feletti címletet nem fogad el. Na már most nekünk nagyobb volt. Kis magyarázkodás után, közölte, hogy húzzunk felfelé a buszra, és elhozott ingyen. Persze négy megállóval később láttuk, hogy valaki bankkártyával fizet, azt is megtehettük volna... de akkor már mindegy volt, ingyen jutottunk haza, egészen feldobódva, hogy találtunk és csináltunk valami olyan dolgot, amit turista nem, mert hogy ezt a buszt normális ember tényleg nem találja meg csak úgy... 

Csütörtökön ezen felbátorodva messzebbre indultunk, egész napos kirándulásra egy Teror nevű városkába és környékére. A magyarul rossz asszociációkat keltő név ellenére a hely egy ékszerdoboz fent a hegyekben. Már a negyven perces buszúton elakadt a lélegzetünk. Hol azért, mert egyre mélyebben kanyarogtunk be a hegyek közé, ahol a zöldben színes házak egyensúlyoznak a sziklaperemeken. Hol azért, mert a busz egy, egyautónyi (egyébként elvileg kétsávos) keskenységű úton ment, és a szalagkorláton túl néha száz méter szakadék tátongott. Volt minden, a kanyarban dudálás, a két ütemben bevett kanyar, a megálló egy körforgalomban, tíz százalékos leejtő a végén dupla kanyarral. Azt hiszem, a legtöbbet az árulja el, hogy a leszálláskor az utasok gratuláltak a sofőrnek és megköszönték, hogy ilyen jól vezetett... 

Terorban egy kisebb kirándulást terveztünk a környező hegyekben, majd kis városnézést és egy sört meg a helyi jellegzetességnek számító sütemények megkóstolását. A túrát az alkalmazás két és fél órásra írta egy, és a végcélja Pico de Osorio nevű 968 méter magas csúcs, ahonnan, sőt már az odavezető útról mesés kilátás nyílik Gran Canaria belső hegyeire és az északi, előttünk még ismeretlen részére. Azt nem írták, hogy egyébként Tenerife is látszik, és jól kivehető a Teide is a távolban.

A csúcsig kis lihegéssel de minden probléma nélkül feljutottunk és leültünk megebédelni. A társaságot kis barna erdei egerek jelentették ehhez, akik ha nem zajongtunk, ott szaladgáltak körülöttünk. Ezután döntést kellett hoznunk, visszamegyünk az ismert úton, vagy követjük a túraleírást, és körtúrát teszünk. Kalandvágyból nyilván az utóbbi mellett döntöttünk, és elindultunk lefelé egy rettenetesen meredek ösvényen. Mi küszködtünk, néha a frissen visszatelepített babérfák nézegetése meg a fotózás ürügyén megpihentünk, de jött felfelé (!!) tájfutó, amire szavakat sem találtunk.

Az ereszkedés végén azonban már bajban voltunk. Mivel ez nem a hivatalos csúcs-hódító út volt, nem táblázták ki rendesen. A következő egy órában kétszer tévedtünk el és fordulhattunk vissza tíz perc után, egyszer pedig zsákutcába futottunk. Nagy nehezen aztán meglett a Terorba visszavezető út, de így lett a két és fél órás kirándulásból négy órás.

Ez attól nem tartott vissza, hogy tartsunk még egy gyors városnézést is. Sétáltunk az óvárosban, bementünk a bazilikába, és beültünk egy igazi, helyieknek szánt helyre egy sörre-borra. Ezután már csak két dolog maradt a bakancslistánkon: Teror két gasztronómia különlegességének, a különféle hájastésztás süteményeknek és a kolbászkrémnek a levadászása. A cukrászdában a pultos jót nevetett, amikor rámutattam öt (mentségemre szóljon, hogy kifejezetten apró) sütire, hogy mindegyikből egyet. Egy fajtát Sándor egy kávéval lendületből megevett, arról már biztosan tudjuk állítani, hogy finom. A másik négy még várja a sorát. Egy zöldségesnél már a busz felé sétálva vettünk kolbászkrémet is. Az kicsit furcsa, azt vártam, hogy dél-olasz nduja-féle lesz, de annál lágyabb ízű és valahogy vajasabb, krémesebb. 

Minekutána minden fennforgás és szakadékba zuhanás nélkül jó óra alatt hazaértünk Teldébe, Sándor kitalálta, hogy a tökéletes nap tökéletes lezárásaként vegyünk a Dinós boltban vieja-t, ami a jellegzetes Kanári-szigeteki hal, és együk azt vacsira, úgyis csak egy szendvicset toltunk a fejünkbe a túra közben. Az ötlet szupernek bizonyult, a fokhagymás sült hal isteni lett, hihetetlen, hogy mennyiféle íze és állaga tud lenni a halaknak. A Terorban vett sütik pedig már elő vannak készítve, hogy ha lement a vacsora, desszertként velük zárjuk a nap gasztronómiai élményeit.