Hihetetlenül gyorsan elrepült az idő, a mai volt az utolsó napunk Cádizban. Besétáltuk a belváros minden utcáját, megismertük az üzleteket, lett kedvenc halárusunk a piacon, pedig csak hat nap telt el. Napoztunk, küzdöttünk a széllel, szétvert minket az eső, izzadtunk és dideregtünk. Mondom: hat nap alatt... 

Két napig csak a város utcáit, templomait és tengerpartjait jártuk, ami pont azért volt csodálatos, mert semmi őrjítő, csak szép. A katedrális egy szép, de nem különösebben különleges templom, amelynek a harangtornyából mesés kilátás nyílik a városra (lásd Sándor új facebook borítóképét). A tengerparti rész egy nyolc kilométer hosszú szakasz, olyan Copa Cabana, semmi más csak a homok és a kék tenger meg a hullámok - na jó, néha egy-egy halétterem, tapasozó vagy söröző, ha ez ember elfáradt a sétában.

Van ezenkívül egy erődítmény-féle, amiből a kelleténél többet láttunk, mert olyan felhőszakadás jött az Atlanti-óceán felől, hogy a pár másodperc alatt, amíg bemenekültünk a kiállítótérbe, az esernyővel együtt jól megáztunk. De amíg csendesedett az eső, az újságrészletekből és fényképeiből kiderült, hogy Cádiz a legsúlyosabb második világháborús traumát 1947 augusztus 18-án szenvedte el, amikor felrobbant egy még a németektől kapott lőszerraktár, megölt százötven ember, és megrongálta a város harmadát.

A megázós napon – mert csak így emlegetjük – miután otthon összeszedtük a balga módon a tetőteraszon felejtett szárító romjait, és kilógattuk a fürdőben az esővíztől csepegő ruhákat, csak azért is visszamentünk megnézni a városi helytörténeti múzeumot is, a szokásos föníciai, római, majd barokk-katolikus szobrokkal, vallásos témájú és avantgárd festményekkel. Itt megtudtuk, hogy Cadíz a legrégebb óta lakott-ismert európai város. 

Annyi, hogy így egy másik nap fejeztük be a sétát, mert a cádizi óváros jellegzetessége, hogy az elhelyezkedése miatt gyakorlatilag körbe lehet sétálni a tengerparton, mi csak úgy hívtuk, hogy "nyaktól nyakig". A sétány  látványnak csodálatos, de a óceán felől fújó viharos szél azért icipicit ront a hangulaton, azt csak a folyamatosan a magasban vitorlázó sirályok élvezik. 

A várost felfedező sétáink mellett egy nap merészkedtünk messzebbre, Jerez de la Fronterába, ami a flamenco és a cherry hazája. Na már most cherry-t csak itthon ittunk, és flamencót is csak a youtube-ról raktunk be, de Jerezben sétáltunk három órát. A helyi Alcazar bezárt, mire odaértünk (nem térnék ki arra, hogy a spanyol tömegközlekedéssel folytatott küzdelmek sokadig felvonása miatt másfél órával később értünk oda, mint a terv volt), de felmentünk a katedrális tornyába (látni kellett volna a kasszás arcát, amikor ékes spanyolsággal mondtuk, hogy a katedrálisba nem kell a jóval drágább jegy, minket csak a torony érdekel), láttunk még sajátos templomokat, meg különleges hangulatú tereket, utcákat. Vicces volt, hogy mennyire más hangulatú a város, mint Cádiz.

Az egyébként is élvezetes látogatást az koronázta meg, hogy Sándor vett magának egy kalapot egy igazi spanyol kalapboltban, ahol olyan ötszázfélét árultak. Amikor már elégedetten, de kissé megfáradva sétáltunk Cadízban a szállásra a vonattól vissza, a nap megkoronázásaként az utcákon bekapcsolták a karácsonyi fényeket, és nyüzsögtek az emberek a karácsonyi vásárokon. Mert az itt is szokás, sőt döbbenten láttam, hogy az egyik téren nem csak koripályát, hanem mini műsípályát is felhúztak.

A cádizi kalandozások mellett nem engedtük el a tengeri dolgok sütését-főzését sem, szóval adósak vagyunk még pár recepttel, de azt már a következő bejegyzésben...