Az utolsó napokat élvezzük ki Madridban, azaz próbáljuk, úgy, hogy nekem a fogam fáj, Sándornak meg összejöttek munkák és megbeszélések. Szerdán és csütörtökön így egy délelőtti sétán túl nem is igen volt alkalmunk semmit kalandozni, négytől mindkét nap Sándor és meg én is a gép előtt ültünk, és estére annyira leégett az agyunk, hogy csak egy pohár borra/sörre és valami agyzsibbasztó sorozatra vágytunk. Ebben benne van részemről a naponta rendszeresen majszolt ibuprofen a fogfájásra, Sándoron meg kitört a tömegiszony, ami nehezen kezelhető Madrid egy olyan kerületében, ahol hajnali ötkor is hömpölyögnek (és beszélgetnek, kiabálnak) az emberek az utcákon. 

Péntekre viszont a két napnyi meló után az utolsó egész napos kalandot terveztük, egy látogatást Avilába. Menetközben kiderült, hogy a házigazdáinknak arrafelé van egy háza/nyaralója/birtoka, olajfákkal meg ilyenek, és biztosítottak, hogy érdemes elmenni, mert a környék szép. Már a vonatúton kiderült, hogy igazat mondtak. Hegyek közt kanyarogtunk, amik nem magasak, de jellegzetesen mediterrán vagy fenyős növényzet borítja őket, és láthatóan nagyon sziklásak, így nincs földművelés, csak birkákat meg kecskéket láttunk az ablakból. Miközben azon beszélgettünk, vajon geológiailag milyen jellegű a hegyvidék, amitől ilyen sziklás és kopár, pedig alapvetően nem magasabb, mint a Bakony, meg is érkeztünk Avilába. 

Ezúttal nem voltak kifinomult városnéző terveink, csak elindultunk, amerre az óvárost sejtettük. Már az odavezető úton találtunk négy román/gótikus templomot, vagy legalább is a romjait meg egy fura múzeumot, ami volt templom és autószereplő műhely is, most meg köveket és szobrokat állítanak ki benne.  Így egy órába telt elérni a várfalhoz, amin belül van az óváros rész meg egy bazilika. Amikor megláttuk, hogy az utóbbiba fejenként 6 Euró a belép, azt leszavaztuk, azt hiszem már írtam, hogy alapvetően elvi gondjaim vannak azért, hogy fizessek az isten házába való belépésért. Az óvárosra a legtalálóbb szó a békés és egyszerű. Semmi csicsa, semmi spéci, hálistennek alig lézengett arra pár ember, csak pont annyi, hogy ne legyen szellemváros hangulat. Gyorsan ettünk egy gyrost, és elindultunk az állítólag legkihagyhatatlanabb avilai programra: sétálni a városfalon. Majd két kilométer hosszan végig lehet menni, és közben nézelődni befelé az óváros meg a bazilika irányába, na meg kifelé, megcsodálni a város többi részét, meg a háttérben a hegyeket. Avila egyébként Veszprémre emlékeztetett minket, a dombon vár, azon belül város, aztán meg modernebb részek. Csak innen hiányoztak a tízemeletes panelek, max stílusban a tájba simuló négy-öt emeletes társasház-féléket láttunk.

A fokon való bóklászás vagy két órát tartott, pedig Sándor kérésére nem is mentünk fel már minden toronyba és bástyára, csak minden másodikra. Amikor pedig véget ért a kiépített rész, jobb híján a fal tövében sétáltunk tovább macskaköves utcákon. És milyen jól tettük, találtunk egy kaput (mint az egyik leírásból kiderült, a kilenc egyikét), ahol kinézve, nem csak tökéletes panorámát nyílt a hegyre, és távol attól a kevés turistától is, napsütéstől meleg sziklákat találtunk, ahol egyszerűen eldőltünk kicsit napozni. Aztán visszaérve már a nyüzsgősebb részre, ittunk egy sört mielőtt körbe értünk volna várfal körül. Én még aggódtam, hogy lesz-e elég látnivaló Avilában egy egész napra, de innentől már inkább az volt a kérdés, mit nézzünk még meg a vonatig hátralévő bő órában. Egy másik, kívülről nagyon szép, de szintén fizetős templomot mellőztünk, helyette bementünk a helytörténeti múzeumba. Nem sokan járhatnak arra, mert nagyon megörültek nekünk, kétszer is megkérdezték, tényleg be akarunk-e menni. Leginkább csak a szokásos dolgokat tudtuk meg, a római alapítást, a mór hatást, majd a reconquista következményeit, de a hétköznapi élet dolgait, bútorokat, ruhákat, eszközöket bemutató rész kifejezetten érdekes volt. Innentől viszont a vonathoz már szedni kellett a lábunkat, és azzal, hogy Sándor kicsit megfázott, nekem meg kezdett újra fájni a fogam, úgy értünk haza, mint akik komoly túrát tettek. 

Ennek örömére szombaton nem is csináltunk semmi konstruktívat, aludtunk (kellett, mert én a fogfájástól napok óta alig aludtam, elmondhatná valaki, miért éjszaka fáj jobban, hiába veszek be bármit...), főztünk, játszottunk a házigazdák cicáival (maradjunk annyiban, hogy kikövetelték), filmet nézünk és ilyenek. 

Úgy döntöttünk, madridi sétából már volt elég, a várost ismerjük, ezért az utolsó napunkra inkább egy nagy sétát és  pikniket találtunk ki a Casa de Campóban, erre motivált a szikrázó napsütés és 17 fok is. Ez volt a boldogság és a nyugalom netovábbja, sétáltunk, belestünk az állatkertbe kívülről, leültünk enni, bámultuk a kilátást, néztük Madridot a napsütésben távolról, és arról beszélgettünk, milyen volt ez az öt hónap. Igyekeztünk magunkba szívni annyi meleget, napsütést és D-vitamint, hogy kitartson pár hétig, ha hazaértünk. Búcsúzásképpen pedig egy nyüzsgő téren beültünk egy sörre, mint a normális madridiak egy átlagos vasárnap délután. 

Hétfőre is jutott még program a pakoláson túl. Délelőtt igyekeztünk minden cuccot betömni a bőröndökbe, és közben eldönteni mi marad, mire nem lesz szükség, avagy nem fér bele a súlykorlátba. Ezután viszont egyed kettőre szólt a jegyünk a Thyssen-Bornemisza Múzeumba. Nagyon ránk vall, hogy az utolsó pillanatra hagytuk, de drágálltuk a belépőt, mostanra viszont kaptunk ingyenjegyet. 

A múzeum nincs akkora, mint a Prado vagy a Rheina Sofia, cserébe eléggé eklektikus, mivel a Thyssen-Bornemissza (igen, van magyar kapcsolódás) család gyűjtött festményeket, és azok vannak kiállítva. Ebben beleférnek az oltárképek, a 17. századi németalföldi festészet, Degas és Toulouse-Lautrec, de Chagall és Picasso is. Két órát nézelődtünk, ez a felső határa annak, ameddig az agyunk képes befogadni festményeket, mondjuk láttunk emlékezetes dolgokat. Például egy egész rész volt az amerikai festészetnek szentelve, ami eddig szinte teljesen ismeretlen volt. A romantikus tájképek nem voltak túl izgalmasak, de jólestek a szemnek. Nem vagyok oda az avantgardért, de láttunk megragadó képeket, mondjuk megjegyezhetetlen nevű alkotóktól. De még az oltárképek között is fel lehetett fedezni érdekes vagy fura apróságokat, egy vámpírnak látszó Jézust vagy egy gyanúsan, boldog, grüberlis, vigyorgó kisdedet. 

A lakás felé tartva aztán bevallom, elpityeredtem, valahogy most jutott el az agyamig, hogy akkor ez volt az utolsó madridi dolog, már csak az van, hogy betuszkoljuk a maradék pár dolgot a bőröndbe, és elinduljunk a reptérre.  Véget ér ez az öt hónapos időszak. Jó lesz otthon lenni, látni a családot és a barátokat, de hiányozni fog Spanyolország.