Hétfőn hivatalosan is elkezdődtek az egyetemen is mindenféle egyéb dolgok. Mintha az időjárás is sajnálna, mert sok-sok órám megy rá a ügyintézésre – két napja esik. A spanyol időjárási oldalon ezt úgy hívják, hogy vörös riasztás heves esőzésre, gyakorlatilag ez azt jelenti, hogy egy órát eseget, aztán egyet nem. Szóval enyhén szólva sem nevezném özönvízszerűnek vagy felhőszakadásnak, de azért inkább itthon gép mellett ültünk az elmúlt két napban, nem mászkáltunk sokat. Helyette dolgoztunk. Azt viszont sokat. 

Ma vagyunk túl az első héten Madridban - na jó, nagyjából, mert hétfőn csak este érkeztünk. Hihetetlen, mert ennél sokkal többnek tűnik az eltelt idő, és nem azért, rosszul érezzük magunkat, hanem mert az első pillanattól valahogy annyira otthonos. 

Egy hét alatt eljutottunk odáig, hogy belaktuk a lakást. Tudjuk, hol a legerősebb a wi-fi kapcsolat, és hogy a teraszon milyen napszakban merre kell húzni a kisasztalunkat, hogy ne égjünk szénné. A konyhát felszereltük mindennel, amiről úgy éreztük, jól jön. Sándor nem is lenne önmaga, ha nem lenne már egy cserépben bazsalikom az erkélyen, csípős szósz a hűtőben, és cayenne bors a polcon. A házinénink, aki egyébként rendkívül segítőkész, szintén adott még pár dolgot, amit hiányoltunk, mint a húsvágókés, a sajtreszelő vagy fedő a serpenyőre. Itt jegyzem meg, hogy felfedeztem az eddigi spanyoltanulmányaim egy komoly hiányosságát: fogalmam sincs, hogy vannak a különböző konyhai eszközök, vicces volt úgy kérni őket, hogy a telefonon mutogatom a képet... Ehhez képest Sándor étel-spanyolja gyorsan fejlődik, a fűszerek nevét már kapásból tudja. 

Az ittlétünk során először csütörtökön kellett betévednem az egyetemre, egyfajta orientációs órára, ahol elmondják a fontos dolgokat. Ez együtt járt egy újabb tömegközlekedős kalanddal, mert az egyetememhez (a továbbiakban a rövidség kedvéért: UCM, azaz Universidad Complutense de Madrid) busszal praktikus menni, amivel Madridban még nem közlekedtünk. A megállója rögtön itt van az utca végén, de előbb jegyet/bérletet kellett szereznünk egy dohányboltfélében. Mindenhol a spanyollal kell boldogulni, de végül meglepően eredményesen, húsz perc alatt, az egyetemnél voltunk. Vagyis a közelében.

A környékkel való ismerkedés után ma végre eljutottunk odáig, hogy tettünk egy rövid látogatást a "valódi" Madridba körülnézni egy kicsit. Itt megragadnám az alkalmat egy rövid kitérőre a madridi közlekedést illetően. Bonyolult. Részletesebben kifejtve: rémesen bonyolult. Mert van olyan HÉV/elővárosi vonatféle, ez RENFE névre hallgat, és nagyjából tizenöt percenként jár Madrid felé az állomásról, ami tőlünk alig tíz perc gyalog. A menetrenddel viszont a spanyolok különleges viszonyt ápolnak, mert sem a RENFE oldalon lévő, sem pedig a BKK app-szerű alkalmazás nem tudja pontosan megmondani, mi fog jönni és mikor. De jegyet legalább könnyű venni, mert automaták vannak, amik nem hadarnak és kérdeznek vissza értetlenül... Cserébe viszont van kb ötven jegy-csoportos jegy-bérlet fajta...

A pontosság kedvéért: nem Madridban vagyunk. Vagyis kb. annyira, amennyire egy pesthidegkúti vagy érdi budapestinek minősül. Az albérletünk ugyanis egy Pozueló de Alarcón nevű kisvárosfélében van, ahonnan tömegközlekedéssel Madrid belvárosa tizenöt-húsz perc. Na jó, a belváros széle...

Szóval Pozueló de Alarcón igazából egy nyugodt, békés kertváros, este, érkezéskor csak csodaszép kutyákat sétáltató embereket láttunk. A levegő feltehetően tisztább, mint Madrid belvárosában, és még a csillagokat is látni. A lakás pedig tágas és mindennel fel van szerelve, ami kell. 

Hetekkel előre elterveztük, hogy időben elkezdünk készülődni a madridi útra: mindent rendesen elpakolunk és a lakást szépen rendbe rakva hagyjuk hátra. Nos hát, mondanom sem kell, ezt a részét az terveknek csak részben sikerült teljesíteni, a pakolás nyolcvan százaléka vasárnapra maradt. Ez úton is örök hála Szélesi Móninak, aki nélkül nem húzós, hanem katasztrofális lett volna a helyzet... Így viszont estére sikerült mindent nagyjából elrakni a helyére.