Hetekkel előre elterveztük, hogy időben elkezdünk készülődni a madridi útra: mindent rendesen elpakolunk és a lakást szépen rendbe rakva hagyjuk hátra. Nos hát, mondanom sem kell, ezt a részét az terveknek csak részben sikerült teljesíteni, a pakolás nyolcvan százaléka vasárnapra maradt. Ez úton is örök hála Szélesi Móninak, aki nélkül nem húzós, hanem katasztrofális lett volna a helyzet... Így viszont estére sikerült mindent nagyjából elrakni a helyére.

Ilyen körülmények között indultunk el, szokás szerint kétségbeesett kapkodással hétfőn fél kettőkor a repülőtér felé két húsz kilós bőröndöt vonszolva magunk után. Az hamar kiderült, hogy legalább a papírjaink meg a covidos igazolásaink rendben vannak. A reptéren egyébként nem voltak sokan, és a madridi gép sem volt tele.

A kalandok a leszállás után kezdődtek. Már a csomagkiadót keresgélni kellett (a táblák nem voltak egyértelműek, a reptér meg hatalmas), aztán a terminálok közti busz megállójának megközelítése bizonyult nehéznek, mert a covid miatt egy csomó ki-bejárat zárva van. Mondjuk, azt nem egészen értettük, miért, talán szó szerint kizárják a vírust? Mindenesetre a bőröndökkel tehettünk egy több száz méteres kitérőt, mire találtunk egy működő automata ajtót. A tíz perc buszozás után (ennyire van az egyes termináltól a négyes) azt hittük, a nehezén túl vagyunk, csak le kell menni a mínusz egyedik szintre a helyi vonathoz, ami egyenesen elhoz szinte a szállásig, de szembesültünk a mediterrán lazasággal: az állomásról elvileg háromfajta vonat indul, de amelyik bent állt, arról nem derült ki, merre megy. Felszállva találgattuk, hogy jó vonalon vagyunk-e, majd némi feszültség után a megállók sorrendjéből rájöttünk, hogy a vonal jó, csak a szerelvény nem. Nem végzetes a dolog, a legvégén át kell szállni. A végállomáson így levergődtünk a vonatról (imádnivaló az emeletes szerelvényről leveszkölődni a bőröndökkel), amely továbbment. A nekünk jó irányba egy olyan végállomásig, ahova a térképek és a menetrendek szerint nem jár vonat a reptérről! Azóta sincs magyarázatom erre, de szerencsére 10 perc múlva ugyanoda jött a csatlakozás, és végül némi kínlódás után leszálltunk ott, ahol kell. Aztán persze rossz oldalon jöttünk ki az állomásról, ám visszamenni már nem tudtunk, mert ellenőrök helyett mindenhol beengedő kapuk vannak, és mi már elhasználtuk a jegyünket. Egy, a barátnőjével ott bandázó kamaszfiú sietett a segítségünkre, a saját bérletével egyszer kinyitotta a belépőkaput, majd szétfeszítette, amíg áthúztuk a bőröndöket is. Jegyzem meg, rendkívül rutinosnak tűnt, úgy látszik, a beléptetőkapu sem garancia a bliccelők ellen.

Szerencsére a kálváriánk ezzel már véget ért, mert a végállomáson várt minket a házigazda, vagyis az édesanyja, és elhozott haza – most már így érdemes hívni. Útközben még kis kitérőt is tett, megmutatta, hol keressük a boltot meg a különböző közlekedési eszközöket. Eközben a spanyol nyelvtudásom első tesztjeként folyamatosan beszélt hozzánk. Arra már képtelen voltam, hogy valami értelmes választ is kinyögjek, csak ismételgettem, hogy gracias, muy bien meg claro.

Sejthette, hogy ez érkezéskor hullák leszünk, mert bekészített nekünk sonkát, gyümölcsöt és egy-egy sört. Az addigra jó kilenc órányi utazás után csodálatos érzés volt kiülni a teraszra, ahonnan Madridra látunk, a kellemes nyárias estében. Aztán minden további pakolás nélkül bedőltünk az ágyba.