A hazautazásunk előtti hét a toledói látogatástól eltekintve nyugisan telt, főleg mert Sándornak összejött a munka, és ez ellenjavallttá tette a teljes napokat igénylő programokat. Így inkább Madridnak azokat a részeit fedeztük fel, amit eddig halogattunk (vagy jobban mondva, hátrébb soroltunk a főbb pontok mellett). 

Az egyik ilyen program volt szerdán a belváros, azon belül is a girbe-gurba utcákkal és bárokkal, tapaszozókkal teli La Latina városnegyedbe tett séta. Ez volt az a délután, amikor konkrétan turistát játszottunk, boltokba mentünk, vásároltunk, kerülgettük a belvárosi embertömeget. Ezután különleges volt elindulni kifelé, és eljutni azokba az utcákba, ahol már a helyiek élik a mindennapjaikat. Ez könnyen észrevehető abból, hogy a kocsmákban az árak gyakorlatilag megfeleződnek ötszáz méter távolságra a belvárostól. 

Nem mondhatni, hogy Madridot már teljesen kiismertük, de arra gondolva, hogy az őszi-téli idelátogatókkal úgyis lesz még alkalom a várost járni, turistáskodni, ide-oda beülni. Így aztán választottunk hétfőre egy másik várost megnézni. Toledo tipikusan az a hely, amit Madridból ilyen egynapos látogatásra szoktak javasolni, mivel tömegközeledéssel egy óra. 

Pénteken folytattuk a hat után ingyenes múzeumok kiélvezését, ezúttal a Pradóval. Most már nagyjából kiismerve a rendszert egy hétre előre megvettük a(z egyébként ingyenes) jegyet, és a megfelelő időpontra mentünk oda. Vagyis kicsit előbb odaértünk, de így megnéztünk egy 16. századi templomot a múzeum épülete mögött. 

A Pradóról: a világ egyik leghíresebb és legrégebbi képtára/szépművészeti múzeuma, nagyjából olyan Madridban, mint Párizsban a Louvre, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy méretben és a kiállított alkotások számában azért elmarad a francia társától. Nem túl meglepő módon a Pradóban a spanyol festők vannak elsöprő túlsúlyban, Goya, Velasquez és Murillo, valamint számunka ismeretlenebb alkotók, de a közös hogy mondjuk a 16-tól a 19. századig terjedő időszak alkotásait mutatják be. Lehetne sorolni a képeket, de művészettörtént tankönyv helyett inkább jöjjenek a benyomások.

Szerdán tettünk egy bátrabb, egész napos kirándulást az El Escorial nevű településre, ami azért már majd másfél órányira van Madridtól, de mindenki azt mondta, hogy a város és a palota megéri. Ezúttal minden fennforgás nélkül, a lehető leggyorsabban és hatékonyabban eljutottunk a már sokat szidott Renfe vonatokkal az úti célhoz. Már azt imádtam, hogy hegyek felé tartottunk, völgyek, sziklás dombok közt kanyargott a vonat, El Escorial már egész magas hegyek vannak. A vonulat neve Sierra de Guadarrama, és a legmagasabb pontja 2400 méter. Már annyira hiányoztak a hegyek, hogy rögtön azt kezdtem nézegetni, hová lehetne felkirándulni, de sajnos egy egynapos látogatásba ez nem fért bele. Mondjuk azóta kinéztem más egynapos túrát valamerre, sőt kétnaposat is kétezer méter feletti csúcsokhoz, csak még Sándort is meg kell győzni, hogy ő ezt akarja... 

Ittlétünk egy hónapja alatt ismerkedünk a borokkal is, nem csupán kíváncsiságból, hanem már csak azért is, hogy melyik ételhez melyiket a legjobb párosítani. Nem vetettem bele magam száz százalékosan a projektbe, szóval ez csak egy rövid, lendületes anyag lesz, a többit majd déli túránkon fogom hozzátapasztalni (remélem).

Kis beszámoló következik a spanyol kultúrában való kalandozásokról az elmúlt pár napból. Múlt pénteken úgy döntöttünk, az első spanyolóramentes délutánt azzal ünnepeljük meg, hogy elmentünk múzeumozni. Ugyanis minden nap hat és nyolc között a nagy múzeumok ingyenesek. Pénteken ezért aztán fél-6-kor már a Pradónál voltunk - csak azért fél 6-kor, mert előtte megtaláltuk a helyi könyvhét bódéit és spanyolul lapozgattam a Hamletet, Sándor meg valami zöld növényfalat fotózott, ami mellett eljöttünk. 

Na, az ételekről szóló posztban említettem, hogy kísérletezni fogok az articsókával, így három kör után már őszintén tudok ajánlani egy receptet, ami immár félig-meddig az enyém (ki fog derülni a posztból, miért merem ezt állítani). Mindjárt mondom is, honnan indultam és hová jutottam el...

Egy hete nem írtunk semmit. Ennek egyetlen szomorú és végtelenül prózai oka van: dolgoztunk. Mostanra torlódott össze egy csomó „otthoni” munka, Sándornak a forgatókönyvekkel, nekem meg egy Európai Uniós pályázattal. Szóval egyes napokon nem éltünk vajmi izgalmas életet, mert ültünk a gépnél, és mint a kisangyal dolgoztunk. De persze azért nem állandóan. Szerdán, mivel az nap nincsen órám, gyakorlatilag az egész napot Madridban töltöttük. Egy részét kényszerből az Atocha nevű metró és vasútállomáson, mert jött egy váratlan, de annál hevesebb zápor. Mondjuk enélkül nem derült volna ki, hogy van egy pálmaházas, ücsörgős része a vasútállomásnak, csak sajnos most félig-meddig lezárva.

A napi beszámolók mellett úgy gondoltam, elmesélem azt is, min is élünk. Konkrétan, mivel visszük be a szervezetünkbe a napi 10 kilométernyi gyalogláshoz szükséges energiaadagot...

Az első két hét valahol a hagyományos ételek és a felfedezések határán egyensúlyozott. A "hagyományos" azt jelenti, hogy persze, került a tányérunkra sült csirke és bolognai vagy éppen pizzáztunk a városban. A "felfedezések" kitétel már összetettebb: örömmel konstatáltuk, hogy spárgát szinte mindenhol vehetünk, és a Belgiumban megszeretett cikória (endívia) itt is bőven – és a hazai árnak feléért – kapható, így visszakerültek az asztalunkra. A spárga vagy a reggeli tojás mellé vagy köretnek, a cikória lényegében mindenhez. A paradicsomok jellege is impozánsan változatos – sorra kóstoljuk azokat is.

Sűrű héten vagyunk túl, egyetemi, városnézős meg minden más szempontból is. 

Szerdán úgy döntöttük, hogy végre egy nap erejéig hanyagoljuk a munkákat, és mivel újra kisütött a nap és megnormálisodott az idő, úgy teszünk mint egy rendes turista: bóklászunk egész nap Madridban. Persze nem lett egész nap, mert 11-ig dolgoztunk, hogy nyugodt(abb) lelkiismerettel lépjünk le és hatra vissza kellett érnünk az órámra, de akkor is.