Sűrű héten vagyunk túl, egyetemi, városnézős meg minden más szempontból is. 

Szerdán úgy döntöttük, hogy végre egy nap erejéig hanyagoljuk a munkákat, és mivel újra kisütött a nap és megnormálisodott az idő, úgy teszünk mint egy rendes turista: bóklászunk egész nap Madridban. Persze nem lett egész nap, mert 11-ig dolgoztunk, hogy nyugodt(abb) lelkiismerettel lépjünk le és hatra vissza kellett érnünk az órámra, de akkor is. 

Kezdésképpen megnéztük a Debod-templomot, aminek az emlegetésével Sándort már az őrületbe kergettem. Ez egy ókori egyiptomi templom, amelyet lebontottak és újjáépítettek a Madridban egyfajta ajándékként, mert a spanyolok segítettek az Asszuáni-gát építésekor veszélybe került műemlékek mentésében. Az épület ránézvést nem nagy szám, de némi sorbanállás után ingyen be lehet menni, és meg lehet csodálni az eredeti falfaragást. Mivel sosem voltam Egyiptomban, ilyesmit látni eredetiben főleg élmény számba ment, sajátos hangulata volt az egésznek. 

Azt terveztük, hogy a belvárosban eszünk valami spanyolos tapas-t, de mire kinézelődtük magunkat a Debodban, olyan éhesek lettünk, hogy bementünk az első gyrososhoz. Nem bántuk meg, mert egyfelől nagyon kedvesen fogadták a botladozó spanyolsággal előadott rendelést, másfelől mert ugyan, amit kaptam nem hasonlított fűszerezésében az általam ismert gyrosra, baromi finom volt. Sándor tálja dettó, bár amit kihozott a pultos, hogy "picante" vagyis csípős szósz, azt simán megettük. A pultos nézett is, de hát sehol sem volt egy Kádár Zsolti vagy Kamper Gergő-féle rendesen csípős dologhoz. Aztán Sándor kifelé menet lefejelte az ajtót...

Ebéd után konkrétan két órát sétáltunk toronyiránt át Madrid belvárosán. Épületeket nézegettünk meg utcatáblákat (Sándor most is fotózott), nézegettük a helyeket, szóval tényleg turistáskodtunk. Ami emlékezetes, az a Mercado San Miguel a főtértől nem messze. Valaha rendes piac volt, most már viszont csak (kész) ételt és italokat árulnak, abból viszont valami felfoghatatlan választékot – értelemszerűen a külföldiek szemének és ízlelőbimbóinak azonnali fogyasztásra.

Az illatoktól és a színektől megszédülve bóklásztunk a zsúfolt helyen az emberek közt pulttól pultig, ahol a százféle halas szendvicskéktől az osztrigán át a sonkákig és churrosokig minden volt. Igazából mázli, hogy ebéd után mentünk, mert egyrészt elég turistásak az árai, másrészt ismerve magam soha nem lettem volna képes eldönteni, mit egyek, és végül ott halok éhen a pultok között. 

A hosszadalmas, kitérőkkel tarkított út végcélja a Prado volt. Vagyis mivel úgy döntöttük, múzeumozni majd esősebb napokon fogunk, a mögötte lévő park. Az El Retiro park nagyjából a Városligetnek felel meg, csak be van kerítve és jobban karban van tartva. Valaha a királyi család használta szép időben a természetben pihenésre, ma fél Madrid, de szerencsére a területe akkora, hogy ez nem látszik. Arra messze nem is volt időnk, hogy bejárjuk az egészet, csak tébláboltunk egy sort az ösvényeken, és megnéztünk egy díszes épületet, amiben valami nagyon modern festő kiállítása volt. Illetve kicsit tovább megtaláltuk a kedvencem, amire emlékeztem évekkel korábbról: az üvegpalotát. Ennek úgy megörültünk, hogy leültünk egy-egy sörrel egy padra lazítani kicsit, mielőtt hazaindulunk. Végül így estünk haza a spanyolórám kezdete előtt tíz perccel, teszem hozzá hullafáradtan, mivel a lépésszámláló szerint összesen 17 kilométert sétáltunk. 

És akkor még nem tudtuk, hogy a csütörtök nem lesz sokkal jobb gyaloglás szempontból, legalábbis Sándornak. Mivel most félháromig volt online órám, után indultunk el az egyetemem felé, ahol 7-re volt megbeszélve egy találkozó a Madridban lévő magyar Erasmusos és bármilyen diákokkal. Ezt összekötöttük egy kis bolyongással az egyetemhez közeli városrészben.

Kezdésképpen megnéztük az Amerika múzeumot. Legalább három szempontból baromi izgalmas volt. Egyfelől, hogy a posztkolonialista gondolkodás mennyire jelenik meg, vagy nem. Másfelől, hogy egy külföldieknek szánt múzeumban semmi, de semmi nincs angolul. Még a kijárat szó sem. Cserébe a múzeum hatalmas, rengeteg eszméletlen tárggyal, amiket nézve döbbenetes belegondolni, hogy valaha-valaki ténylegesen használta őket. A gyors múzeumi látogatásból így aztán majd két óra lett. És elindultunk az egyetem felé, útba ejtve a botanikus kertet.

Azt volt az elképzelés, hogy ott kényelmesen iszunk egy fröccsöt a fűben heverve. Ebből csak a kényelmesen nem jött össze, és kis késéssel értem a találkozóra. Zárójelben: az épületben az irodák számozásában semmi logika nincs, a 3-mal kezdődő szobák az első- és a második emeleten is vannak, és nem törvényszerű hogy matematikailag korrekt sorrendben. 

A cserediákoknak szánt beszélgetés kifejezetten érdekes volt, mert kaptam csomó ötletet, mit lehet csinálni. Másrészt jó volt magyarul beszélgetni, ha csak fecsegni is. 

Sándor kiegészítése: amíg Évi fecsegett az Erasmusosokkal, én elindultam felderíteni az egyetem ismeretlen részét. Ebből lett egy kis elkeveredés, letértem az emberjárta ösvényekről, és 20 percig lényegében csak papagájokat láttam. Madrid közepén! Ez van, ha egy utca, amin a google szerint el tudsz menni, le van zárva egy vaskapuval, és ki van írva, hogy a kormányzósághoz tartozó terület. De juszt se fordultam vissza, járt utat járatlanért bármikor, a végtelenbe és tovább... A vége az lett, hogy a Moncloa melletti park legeslegalján keveredtem ki, ugyanúgy fák közé, csak akkor már karbantartott területre. Innen már visszataláltam a metrómegállóhoz, körülbelül akkortájt, amikor Éviék kikérték az első sörüket egy közeli pizzázóban... És most vissza a szót Évinek...

Végül egy El Sitio nevű helyen kötött ki az egész társaság, ittunk egy sört, pizzáztunk és annyira jó volt lazítani kicsit. Ráadásul az egyik lány könyvkiadással (dél-amerikai spanyolnyelvű irodalom) is foglalkozik, volt miről beszélgetni. Most adta ki az első könyvét, mindösszesen 200 példányban. Sonora kiadó, nézzetek utána! Azt hiszem, Sándor és én nagyon is feldobva mentünk haza.