Szombaton eljött a nap, hogy Móninak haza kellett utaznia, így a reggelt azzal kezdtük, hogy kikísértük a repülőtérre. Úgy terveztük, hogy elintegetjük és már indulunk is tovább a sziget déli csücskébe, ha már a reptér afféle közlekedési csomópont, ahonnan mindenfelé indulnak expressz járatok. Na már most, a gyors csomagfeladás és elintegetés egy jó másfélórás programpont lett, hála a Ryanair rettenetes rendszerének, miszerint teljes káoszban állnak sorban emberek órákat, és a sorok nem haladnak, mert előreveszik azokat, akik már késésben vannak. Így viszont idővel az is késésben lesz, aki két és fél órával a gép indulása előtt a reptérre ért, mint mit. Szóval ez módszer úgy kaki, ahogy van, de szerencsére Móni azért rendben elérte a gépet, és épségben haza is ért Veszprémben. 

Mi így 11-körül indultunk tovább a busszal dél felé. Már a megállóban látszott, hogy ez tényleg a sziget turistáknak szánt része, mert annyian voltak, hogy kijött a busztársaság két alkalmazottja koordinálni, hogy hogyan fog felférni, már ha felfér minden ember. Mondjuk ez borzasztóan szimpatikus volt, és a fiúk úgy mellékesen segítettek az idősebbeknél a bőrönddel meg effélék. 

Aztán ahogy kanyarogtunk a busszal, elértük azt a ponton, ahonnan már egyértelmű volt, hogy elkezdődött a turistaparadicsom. Görög falu, marokkói falu, kis egységesen színes házak, mindegyikben apartmanok százai, köztük szállodák egymás hegyén hátán, a maradék helyen pedig étterem, bár vagy kisbolt, ami hideg üdítőt, naptejet és törülközőt árul. Szépnek nagyon szép és rendezett ez a rész, de nagyon mű, és amikor tele van minden nyaralókkal, elviselhetetlen lehet a tömeg. Januárban, Covid-korlátozásokkal még elviselhető mennyiségű ember van, bár nekem, aki a Balatonon szocializálódott a kilencvenes években, fura érzés, hogy a spanyol mellett szinte csak német szót hallani. Sándor másik észrevétele az volt, hogy ezen kívül itt az egynemű párok vannak többségben, mondjuk ez nem zavar, jó érzés lehet, hogy végre nem ők a kinézett kisebbség. 

A busz a maspalomasi világítótoronyig vitt minket, ami a város, és egyben a sziget legdélebbi kiszögellése. Pont ezért nagyon szeles is, hatalmasak a hullámok, amit a szörfözők élveznek ki. Balra indulva található a Playa del Inglés, egy majd három kilométer hosszú strandszakasz, és az egész érdekessége, hogy mögötte pedig sivatagi homokdűnék hullámzanak. A földrajztudósoknak nincs magyarázatuk arra, mit keres egy mini Szahara a szigeten (bár egyébként Gran Canaria egyvonalban van vele), sem arra, honnan származik a homok, de ez Maspalomas legfontosabb látnivalója. 

Azonnal megértettük miért. Tényleg mintha a Szaharában lennénk, a látóhatárig homokdűnék emelkedtek, és mivel annyira sok turista most ugyebár nincs, sokszor nem láttunk embert. Cölöpökkel kijelölt út visz a városba vissza (aki olvasott Karl May-t annak emlékezetes, tiszta Llano Estacado), de bárhol le lehet térni, és mászkálni a dűnéken. Ennek mondjuk van három hátulütője: az egyik, hogy a homokban felfelé mászni, egyáltalán sétálni triplán olyan fárasztó, ráadásul fújta a szél a homokot, szóval nem túlzás azt mondani, hogy kilószám került a finom, sárgás homok mindenhová (kis személyes: amikor elmentem mosdóba később, az ülőke is homokos lett, mert mind kiderült, még a bugyimból és hullott a homok...).

A másik érdekesség, hogy a dűnék között népszerű a nudizás, felérve egy dombra, ha lenéz az ember, nem ritkaság pucér testrészeket látni. És van aki ezt odáig fejleszti, hogy egy szál semmiben sétálgat a turisták közt is. Zavarónak nem zavaró, mindenesetre vicces. Ehhez mérten nem kicsit voltunk túlöltözöttek hosszúnadrágban, mert a mi városkánkban induláskor még felhős, hűvös idő volt. Sándor a kabátjával a kezében küzdött, mert reggel Teldében még az is kellett... 

Mindeneste kiélveztük a sivatagot. Futkároztunk mezítláb, gurultam lefelé a domboldalon, Sándor készített homokangyalkát, és persze pózoltunk százféleképp a fotók kedvéért, annyira tökéletesen nézett ki a sárga homok, a kék ég és mögötte a hullámzó óceán. Ebben a nagy szórakozásban aztán két óra alatt totál el is fáradtunk, meg rettentő erősen tűzött a nap (és persze, na melyik nap felejtettünk el naptejet vinni), ezért amikor egy csutvasz bokor árnyékába bújtunk be hűsölni, azt jelnek éreztük, hogy ideje magunk mögött hagyni a sivatagot. Minden tiszteletem Rejtő-hőseinek meg  francia idegenlégiósoknak, a Szahara még kicsiben is kimerítő. 

Kiérve a városba, megpróbáltuk (elég reménytelenül) a homokot kiszórni mindenhonnan, szereztünk valami egyszerű ebédet. Tétováztunk, hogy sétálgassunk-e még, de tényleg annyira fejbe vágott a nap (bár szerencsére le nem égtünk), hogy inkább hazamenekültünk, és konkrétan kidőltünk egy kései sziesztára hatkor.