Kis beszámoló következik a spanyol kultúrában való kalandozásokról az elmúlt pár napból. Múlt pénteken úgy döntöttünk, az első spanyolóramentes délutánt azzal ünnepeljük meg, hogy elmentünk múzeumozni. Ugyanis minden nap hat és nyolc között a nagy múzeumok ingyenesek. Pénteken ezért aztán fél-6-kor már a Pradónál voltunk - csak azért fél 6-kor, mert előtte megtaláltuk a helyi könyvhét bódéit és spanyolul lapozgattam a Hamletet, Sándor meg valami zöld növényfalat fotózott, ami mellett eljöttünk. 

Persze a Pradónál kiderült, hogy nem eszik olyan forrón a kását, mert ha ingyenes is, előre kell jegyet foglalni, amit nem tettünk meg. Így hát elindultunk a másik "nagy" madridi múzeum, a Reina Sofía felé. Ott a szokásos spanyolos káosz fogadott: a fene sem tudta, hol kell sorban állni az ingyen belépéshez, de itt legalább gyorsan vettem két belépőt hat utánra online. A kialakult két sor közül választottunk egyet, így végül kis várakozás után simán bejutottunk a hatalmas épület kapuján, és volt majd két óránk körülnézni bent.

Az épület tényleg gigászi, és enyhén szólva labirintus-szerű, ahol nincs kiírva merre kell haladni. Így a múzeum helyiségei kissé eklektikus élmény, mert nem véltem felfedezni rendező elvet, de ez csak kicsit rontott az élvezeten. A kiállítások közt ugyanis volt minden: huszadik századi festészet, Picasso, Dali, Miró képekkel, voltak régi filmrészletek, plakátok - gyakorlatilag egy összefoglalóját adta Spanyolország 20-as, 30-as éveinek, ami nagy hatással volt ránk. Na meg a múzeum sztárja, a Guernica látványa teljes életnagyságban megérte az összes szerencsétlenkedést.

Mindezen túl az épület is megérdemel pár szó. Ugyanis a régi, háromszintes klasszikus épülethez hozzátoldottak egy új üveg épületrészt. Zseniális belátni onnan a várost, ráadásul megláttam álmaim irodáját, csak úgy tűnik, ehhez gyorsan muzeológusnak kell átképeznem magam. 

Maga a múzeum egyébként a leginkább kocsmás, bulis, multikulti városnegyedben van, amivel akkor szembesültünk, amikor a nézelődés után akarunk inni egy sört/bort, és fél óra alatt nem találtunk egy kocsmát vagy bárt, ahol lett volna hely. Végül nagy nehezen lecsaptunk egy kétfős asztalra, és kicsit tudtuk élvezni a spanyol estét meg a nyüzsgést. Ilyenkor érezni, hogy Madrid egy hatalmas, forrongó nagyváros. 

A pénteki kultúra-délután és a hétvégi munka és pihenés után, a hétfői program egy látogatás volt Alcalá de Henaresbe, Cervantes szülővárosába. Elvileg jár a kisvárosba (így emlegetik, amúgy kb. Szeged méretű) az agglomeráció helyi érdekű vasútja, vagyis könnyen megközelíthető és az Unesco világörökségbe tartozó belvárosa van. Na most ebből csak a könnyen megközelíthető nem stimmelt, mert jó spanyol szokás szerint nem létezett a vonat, amit a neten kinéztünk - nem csak nem akkor jött, nem is járt abban a megállóban, ahol kerestük. Így az egyébként háromnegyed órás út lett majdnem kettő. Mondjuk a városkáért megérte, szerintem sosem láttuk még ilyen különösen egybefonódni a régit és a modernt mint a sétálóutcákon. Itt minden Cervantesről szól, van főtér, szobor, meg a szülőháza, ahová nem jutottunk be, mert tudtam én, hogy hétfő van, csak nem sejtettem. Na és hétfőn nem minden múzeum van nyitva. Annyiban nem sokat vont le a nap értékéből, hogy ennyi gyönyörű térért, épületért, a szikrázó napsütésért, a hangulatért nagyon megérte. 

Akkor mondjuk még nem tudtuk, hogy a hazaút még kacifántosabb lesz, mert az Alcalá de Henares-i vasútállomáson semmi nincs kiírva a vágányoknál, sem hogy milyen járat, sem hogy hová, semmi. Szóval felszálltunk egyre, amin sokan voltak, és állítólag jó nekünk. Várunk tíz percet, nem történt semmi, majd egy biztonsági ember mindenkit (tömve volt a kocsi) lezavart. Mehettünk át más peronra, más vonathoz. Egyébként ekkor már a spanyolok is kissé értetlenek voltak, de cseppet sem morcosak.

Megvártuk a következő vonatot, ami persze így tömve volt, és nagy nehezen hazajutottunk, két órával később, mint terveztük. Sándor a végére kezdte unni a bumlizást, én elvoltam azzal, hogy hallgattam a spanyolul telefonáló, beszélgető embereket. Leszögezném, hogy ez nem hallgatózás, hanem egyfajta nyelvlecke. Közben pedig arra gondoltam, hogy ez a karmám: én, aki szeretem előre megtervezni, mi hogy lesz, egy olyan országban vagyok, ahol ez lehetetlen, mert a valóság sosem korrelál sem a menetrenddel, sem a vasútvonalakkal, sem semmivel. Azt mondom, "karma is a bitch", de veszem az adást, nincs tervezés, át kell venni a spanyolságot.