Ittlétünk egy hónapja alatt ismerkedünk a borokkal is, nem csupán kíváncsiságból, hanem már csak azért is, hogy melyik ételhez melyiket a legjobb párosítani. Nem vetettem bele magam száz százalékosan a projektbe, szóval ez csak egy rövid, lendületes anyag lesz, a többit majd déli túránkon fogom hozzátapasztalni (remélem).

A legtöbbet látott – és immár kóstolt – fajták között van a sauvignon blanc, amit szerintem nem kell bemutatni. Könnyed, lágy bor, amit a boltok polcait és az éttermek borlapjait fürkészve úgy tűnik, a spanyolok is szeretnek. Megízleltük, nincs benne hiba, bár kis szívem azt mondatja, az otthoni sauvignon blanc illatosabb... de lehet, ez már a megszépítő emlékezet. Ugorjunk!

A másik gyakori fehérborfajta (amit a sauvignon blanc-kal is  összepasszintanak) a verdejo. A spanyol oldalak szerint Észak-Afrikából származik, ahonnan az első tőkéket Toledo móroktól történő visszafoglalása után körülbelül a 11-12. században hozták be az európai kontinensre. Szóval ez már itteni szőlőfajta, némiképp testesebb, mint a sauvignon blanc, de kellemes az íze és aromás, kicsit talán csonthéjas utóízzel. Ha étterembe megyünk, szinte biztos, hogy a kínálatban szerepel verdejo, többnyire a hely boraként alapból ezt adják. Én nem bántam, mert üdítően friss tud lenni melegebb időben.

Saját szőlőfajta (annyira saját, hogy őshonos) az airén. Állítólag ezt termesztik a legnagyobb területen az országban. Cuvée-ben kóstoltuk ezt is, azt mondanám, fröccsbornak elment. Majd keresek még belőle, hogy saját jogán is megkóstoljam.

Kieg.: kerestem és megkóstoltam. És kellemeset csalódtam benne úgy is, hogy a középkategória aljáról sikerült választanom, Valdepeñas bortermő vidékéről. A szőlőnek határozottan muskotály-jellegű aromája érvényesült, és érezni lehetett rajta nem csak a szőlő ízét, de az illatát is. Sötétsárga, már-már barnába hajló színe volt, leheletnyit édeskés hatással a szárazban is – mindezeket "crianza" felirattal hozta, szóval gondozták és dolgoztak vele.

Viura. A poszt megírása után egy nappal sikerült egy üveg viurából készült bort vennem, ami – mint kiderült – ugyanaz a szőlőfajta, mint amit Katalóniában macabeo néven is ismernek. Első kóstolásra gyümölcsös íze-illata van, de fiatal kora ellenére is kicsit testesebb, súlyosabb érzetet kelt a nyelv hegyén. Évinek nem jött be (bezzeg a Cava alapanyagaként megbarátkozott vele), nekem ízlik. Még keresem, melyik hazai fajtához hasonlíthatnám. Talán a zöldveltelinit említhetném, de hogy pontosítsak, még kóstolgatni fogom...

Délebbre jutva láttam, hogy a viurát előszeretettel háziasítják a sauvignon blanc-kal. Nos, érdekes módon ez a párosítás kevéssé jött be – mondom ezt több pincészet próbálkozása után. A viura erős íze és a sauvignon blanc lágysága egy édeskés jellegű, már-már szörpszerűen édesnek ható, ámde mégis száraz bort eredményez. Fröccsnek a melegben nem ajánlott, magában viszont éppen a szirupos ízek kedvelőinek jó lehet. Én azonban nem tartozom közéjük.

Loureiro: véletlenül került elém a loureiróból készült bor, a Lima folyó melletti régióból. Utánanéztem Portugália északi részén és a mellette lévő spanyol Galícia tartományban termelik ezt a fajta szőlőt (D.O.C.). Az első kortynál a finom pezsgőssége tűnt fel, majd fanyarkás íze. Lágy pezsgőre emlékeztetett, de persze nem volt szénsavas. Van valami citrusos háttéríze, és lehűtve tisztán komolyan kedvenc lesz, érzem. A palackon a Vinho Verde felirat látható, ami egyaránt utal a helyre, és egy fajtára: friss zöld bort kapunk, dőljünk hátra és élvezzük.

Albariño: a legenda szerint szőlő története a ciszterci szerzetesekhez kötődik, akik a 12. században hozták magukkal spanyol földre a tőkéket, amiket Galíciában ültettek el, és azóta is ez az albariño fajta hazája. Az igazság azonban feltehetően az, hogy ez a szőlő őshonos ezen a területen, ami nem csak tudományosan igazolt, hanem hihető is: az egyik legfinomabb bor készül belőle, szóval a növény megtalálta a legjobb földet és a napsütést, amire szüksége van. Bár a rómaiak is készíthettek bort belőle, a ma megvásárolható ital at 1970-es években került először palackba Jesús Requenának köszönhetően. Késői szüretelésű, ízletes, testes, általában magas cukor és alkoholtartalmú, harmonikusan savas. Érdemes megkóstolni.

Palomino: 

Idegen a polcokon (merthogy francia) a viognier. Eddig csak cuvée-ben találkoztam vele, a fentebb említett verdejo-val vagy sauvignon blanc-kal meglágítva, merthogy állítólag erősebb, karakteresebb az aromája. Nem nagyon kerestem önálló viognier-t a polcokon, mégiscsak spanyol szőlőből készült borokra vágyom – azokból is van annyi, hogy nem bírom mindet megkóstolni :)

A borokon találkozhatunk a Riorat, Priorat, La Mancha és egyéb feliratokkal is: ezek a borvidékeket jelölik. Az első kettő a legkiemelkedőbb (Denominación de Origen Calificada), ahogy a boltok polcain láttam, az a benyomásom támadt, hogy a palackok nagy része onnan jön Madridba.

Még egy jó tanács választáskor: a borokon feltűntetik, hogy milyen "kategóriájú" a bor. A juvel általában friss, fiatal bort jelent, amivel szemben nincsenek készítői elvárások. Fehérboros üvegeken találkozhatunk ezzel a felirattal. A crianza ugyanakkor az öregebb, testesebb borokat jelöli, de az már leginkább vörösboros kategória,  arról legközelebb. Ha a száraz feliratot keresné bárki is a címkén, azt viszont nem találja, itt alap, hogy a bor száraz, azt viszont feltűntetik, ha félédes vagy édes lőrét tartalmaz az üveg... De olyat még nem ittunk. (A kajás képeket a rajtuk található borok miatt tettem be.)