A hazautazásunk előtti hét a toledói látogatástól eltekintve nyugisan telt, főleg mert Sándornak összejött a munka, és ez ellenjavallttá tette a teljes napokat igénylő programokat. Így inkább Madridnak azokat a részeit fedeztük fel, amit eddig halogattunk (vagy jobban mondva, hátrébb soroltunk a főbb pontok mellett). 

Az egyik ilyen program volt szerdán a belváros, azon belül is a girbe-gurba utcákkal és bárokkal, tapaszozókkal teli La Latina városnegyedbe tett séta. Ez volt az a délután, amikor konkrétan turistát játszottunk, boltokba mentünk, vásároltunk, kerülgettük a belvárosi embertömeget. Ezután különleges volt elindulni kifelé, és eljutni azokba az utcákba, ahol már a helyiek élik a mindennapjaikat. Ez könnyen észrevehető abból, hogy a kocsmákban az árak gyakorlatilag megfeleződnek ötszáz méter távolságra a belvárostól. 

Pénteken az egyetemi órám után egy régóta halogatott sétát tettünk meg. Madridnak van egy folyója, a Manzanares, ami budapesti szemmel inkább egy Rákos-patak méretű dolog, de a partja végigsétálható, kellemes hely. A belvárostól indultunk végig a kerékpárosokra, sétálókra és kocogókra tervezett sétányon, és néha gondolva egyet folyópartot váltottunk a néhány száz méterre lévő hidak egyikén. Ezek elég változatosak; az egészen modern, egyben gátként is funkcionáló építmények mellett a Puente de Segovia a 16., és a csodás rózsaparkkal övezett Puente de Toledo a 18. században épület.

Maga folyópart és sétány igazi napsütötte délutánokra való hely, ahol párok, barátok, családok bóklásznak vagy ücsörögnek kint. Vagy görkoriznak, mégpedig meglepően sokan. Belebotlottunk vagy három görkorcsolya-iskolába is, ahol egy tucat tizenéves tanulta az alapvető mozdulatokat szabályszerűen sisakban és térdvédőben.  

Miután megvolt a szokásos vagy tíz kilométer séta, tíz percre mi is eldőltünk egy kis zöld réten, ahol kiderült, hogy Sándor hiába macskás, tudja vonzani a kutyákat. Egy tündéri kis fekete törpe schnauzer odarohant hozzá, odabújt és ott maradt. A gazdik zavart és nevetgélő hívására is alig akart visszamenni - jegyzem meg utána is hallottuk még őket a Rango nevet kiabálni, miközben a kutya el-el tűnik a bozótban. 

A folyóparti séta végének a Matadero Kulturális Központot szántunk. Németországban többször megcsodáltunk olyan kulturális központokat, főként Düsseldorf környékén, amelyeket elhagyatottá vált iparai komplexumokban vagy gyárakban rendeztek be. A Matadero is hasonló, hajdanán vágóhídként és húsfeldolgozóként funkcionált, most viszont mindenféle kulturális programok színtere, legyen az kortárs kiállítás, színházi előadás, könnyűzenei koncert, és van egy kis mozi is, ahol régi klasszikusokat és kortárs spanyol filmeket adnak. Mindehhez persze tágas terek tartoznak, és hangulatos büfé, ahová láthatóan gimiskorú baráti társaságok és családok járnak ki egy napos péntek délután.  

Az elmúlt hét programjához hozzátartozott az is, hogy nem csak gyakorlatban tettünk meg sok-sok kilométert, hanem fejben is utazgattunk, mivel megterveztünk a november elején kezdődő dél-spanyol körutunk állomásait. Így szerintem vagy tíz éve először nem undort és borzongást érzek a november gondolatára, hanem lelkesedést.