Szombaton megérkeztünk Córdobába, vagyis az andalúziai körutunk első állomására. Minden teketóriázás nélkül a lényeg: ez a hely csodálatos. Úgy tűnik, Spanyolországra is igaz a mondás, amit az olaszok ismételgetnek, hogy minél délebbre mész az országban, annál jellegzetesebb, hangulatosabb világban találod magad. 

Córdobáról néhány szót, és ez most nem tankönyvi lecke, hanem szükséges a város varázslatosságának megértéséhez. Először a rómaiak hagyták rajta a kezük nyomát a településen, majd a Córdobai Kalifátus idején a 11. században a város központi szerepet töltött be, fél egy-millió lakossal. Ezután jött a zsidó kultúra rövid felvirágzása, majd a 15. századtól az egységes keresztény Spanyolország. Így lehet, hogy egyaránt kötődik a városhoz a római Seneca, az arab filozófus Averroës és a zsidó filozófus-rabbi, Maimonidész. Ez a hihetetlen sokszínűség érezhető a városban, az épületekben, a díszítőelemekben, legyenek az ruhán, ékszeren vagy épületen. Ez olyan különleges egyveleget alkot, aminek nehéz ellenállni. 

A szállásunk a belvárosban van, a szomszédságában egy mecset áll, mellette egy arab étteremmel (már kinéztük, hogy átmegyünk majd kipróbálni az arab konyhát), mindez egy olyan utcában, ahová az idegenvezetők behozzák a turistacsoportokat. Bizarr élmény a nyitott ablakon hallgatni a pergő spanyol (ritkábban francia) magyarázatokat a kis utca jellegzetességégről, vagy arra kilépni az ajtón, hogy egyszerre hirtelen húsz ember mered rád, az idegenvezetőt pedig meg kell kérni, hogy álljon kicsit arrébb. Mindezzel együtt ezeknek az óvárosi lakásoknak van egy hátrányuk is: hogy viszonylag sötétek, mert nem sok fény tud bejönni azon az ablakon, ami egy méter széles girbegurba utcára néz. 

Mondjuk, a lakásban úgyis csak akkor vagyunk, ha alszunk vagy ebédet főzünk, na meg persze amikor dolgozunk. Kialakítottunk egy élhető és kellemes menetrendet: délelőttönként szorgalmasan végezzük a munkánkat, írunk, intézkedünk, majd ebéd után szieszta és kiszabadulunk a városba. Eddig a két délutánt gyakorlatilag azzal töltöttük, hogy sétáltunk, konkrétan mentünk amerre láttunk valami szépet és amerre a lábunk vitt. Bejártuk a kis utcákat, megnéztünk minden házat, belestünk  udvarokba, megcsodáltuk a mór hatású díszítést, kifinomult apróságokat, a színeket, a mintákat, a díszes vagy képszerű csempéket. Istenemre, ez Sándor lelki társainak a városa, mert minden lakás minden ablaka és terasza olyan dzsungel, mint ami nálunk van a Kiskoronában. 

Ehhez kapcsolódik egy helyi jellegzetesség, a patio, vagyis a díszes, növényekkel teli belső udvarok elterjedtsége. Az egésznek van logikája, mert a városban nyáron 40-42 fok van, és a szűk utcák miatt ott nincs fa. Így minden ház létrehozza a saját kis oázisát a belső udvarban. Ezt annyira komolyan veszik, hogy ennek májusban szabályos ünnepe van, olyankor összes ilyen udvart kinyitják, és bárki megcsodálhatja őket. Most mi csak bekukucskálni tudtuk ide-oda, de ez elég volt, hogy elgondolkozzunk egy májusi második córdobai látogatáson... 

A megbámulandó épületek és belső kertek mellett minden sarkon van egy kis tér, ahol két dologba botolhat az ember: bárba/tavernába vagy templomba (a templom előtt pedig néha egy-egy arab filozófus mellszobrába). Vagy esetleg mindkettőbe, és kint iszogató, beszélgető emberekre. Mondjuk, ezt megkönnyíti novemberben is ingben (Sándor) vagy pulcsiban (én) kint ücsörgős idő van. Bár esős vasárnap érkeztünk, a hétfő már napsütötte volt. Ez az idő még inkább hozzátesz ahhoz, hogy Córdoba levett minket a lábunkról. 

Vasárnap este, pár órával az érkezés és az első séta után már az apartmanhoz tartozó teraszon egy üveg pezsgő felett arról beszélgettünk Sándorral, hogy miért szerettünk bele első látásra a városba, és hogy akarunk egy színes oázist jelentő belső udvart egyszer. Na jó, az üveg pezsgő végén már arról vitatkoztunk, miben más az Oszmán Török Birodalom és a Córdobai Kalifátus kulturális szempontból, és hogy mennyire hibás Averroës abban, hogy Arisztotelész filozófiája sokáig egyeduralkodó maradt...

Hétfőn, vagyis november elsején este egészen más jellegű élményben is részünk volt, mivel véletlenül belebotlottunk egy halottak napi körmenetbe. Zenét hallottunk a távolból, aztán véletlenül megláttuk, hogy emberek visznek körbe egy emelvényt egy hatalmas Mária szoborra, gyertyákkal és virágokkal. A zenét egy katonazenekarszerűség szolgáltatta. Egy órán át néztük, ahogy gyertyával a kézben haladtak a körmenetben gyerekek, városi eljárók, papok, miközben gyakorlatilag egész Córdoba az utcán volt és nézte. A látvány egyszerre volt megható a gyertyafényben, ugyanakkor vidám, közösségi esemény. Különös volt így gondolni a már eltávozott családtagokra, barátokra, ismerősökre. 

Összességében a két nap alatt bő harminc kilométert sétáltunk és ámuldoztunk, de még nem tudtunk betelni Córdobával, pedig a turisztikai csúcspontjait, mint a nagymecset, a helyi Alcazar vagy a helytörténeti múzeum a hét második felében nézzük csak meg.