Namost, úgy kezdődött, ahogy végződni szokott: miközben képeket töltöttem fel a cikkhez, kitöröltem véletlenül Évi bejegyzését az Alhambráról. Mivel pedig mindketten szorgalmasan dolgozunk, azaz ezer és ezer leütést írunk délelőttönként, és alkalmanként este is, ha hazaértünk a kis lakásokba, így nem jutott idő (vagy energia) pótolni a bejegyzést. Pár szót azonban még megérdemel Granada e csodája, mely a város minden kilátópontjáról látható...

Korán reggel keltünk, még sötét volt, hogy elérjük a kilenc órás idegenvezetéssel előfizetett túrát. Az Alhambra óriási, előre jelezték, hogy minimum három órát fog igénybe venni a túra. De nem csak ezért muszáj idegenvezetőhöz (illetve csoporthoz) csatlakozni, hanem mert e nélkül nem biztos, hogy beengednek mindenhova. Az időpont is lényeges: ugyanis a palotába, mely a várrendszer éke, a limitált befogadóképesség miatt percre pontosan kell érkezni.

Mint ahogy nekünk is. A hét-húszas hajnali kelés (még sötét van) éppen elég volt egy kávéra és gyors reggelire, aztán Évi kilökdösött a lakásból, hogy muszáj odaérnünk korábban. Rohantunk fel a hegyre az előző nap kiismert útvonalon. Nos, annyira korán megérkeztünk, hogy a találkozási pontra elsőként estünk be, és ott dideregtünk még fél órát, míg meg nem jelent a túravezető, és még negyed órát, míg a csoport össze nem gyűlt (persze, hogy voltak, akik késtek és kilenc után tíz perccel estek be). Dideregtünk, mert a hegyre föl a rohanásban sikerült kiizadni...

Kaptunk kis fülhallgatókat, és kiderült, a túravezetést a vezetőnk mikrofonba fogja mondani.. és irány a vár. Az első állomás a Naszridák nyolcszáz éves palotája volt, ahol a legnagyobb összefüggő mór faldiszités maradt fent a történelem viharainak ellenére (a képeken még akkor is csak sejthető, ha rákattintotok). Szigorú beléptetés után konstatáltuk, hogy valóban gyönyörű, és olyan álmélkodva bóklásztunk a zegzugos termekben, hogy negyed óra elteltével elvesztettük a csoportunkat. Mivel a palota hatalmas, a turistacsoportok pedig mindenhol csak kavarogtak, özönlöttek, mászkáltak, nem is lett meg a csoport. A fülesünkben hallottuk, hogy észrevették az eltűnésünket, aztán az adás kezdett meg-megszakadni. Évi az ajkát rágta (nem volt ideges, ááá, dehogy), de aztán beletörődött. Ez van. Megnéztük a palotát, termeit, ablakíveket, faragásokat, a kertet, majd kimentünk... és tudni kell, hogy nincs visszaút, ha Alhambrában kiléptél valahonnan, akkor annyi volt.

Saját fejünk után mentünk tehát, és következett az erőd-rész: Alcazaba (vicces, hogy a most – értsd: délelőttönként – formálódó Ketchikan-regényem első részében 2015-ben így neveztem el a kalóz űr-erődöt). Borzasztó vastag várfalak, hatalmas tornyok. Alcazaba belül és felül is az, ami: kövek és kövek. Ám a kilátás a falakról mesés. Régen gyönyörűen be lehetett lőni onnan a síkságot körben, ma bámulni lehet, ameddig csak akarsz. Az Öregtorony uralja az egész vidéket (csak azok a lépcsők!).

Az erőd után véletlenül belebotlottunk két csoporttagba, és így meglett a társaság: irány a kert és a nyári lak (Palacio del Generalife), ahol a mór és katolikus uralkodók is lazítottak. A domb egy másik pontján, magasabban áll az egyetlen megmaradt épület a háromból, veteményes és gondosan rendben tartott park közepében. Végigsétáltunk a napsütésben, és arra gondoltunk, ha a novemberi őszben ennyire gyönyörű, mi lehet itt, amikor minden virágzik? A beléptetés ide is szigorúbb volt. A látnivaló a táj volt itt is a Medencés-udvarból. Illetve egy kis mór imaház, ahova fellépcsőztünk, majd le. Sajnos nem lehetett benézni: a lépcsőzés volt az élmény maga. És a vízcsobogás... Merthogy mindenütt szökőkutak és szökőkutak. Rengeteg víz...

Röviden és gyorsan meséltem, mert a fentebb leírtak tényleg egy három órás túrát jelentettek. Eztán elbocsátottak bennünket, Alhambra többi része szabadon látogatható. Bolyongtunk még a parkban, megnéztük V. Károly palotáját és a benne lévő Szépművészeti múzeumot, és eltelt még egy óra. Ebédidőre hazaértünk...

A következő napokban legalább három miradorból néztük meg a naplementét és az arany-vörösben fürdő Alhambrát. Utolsó este pedig visszamentünk az éjszakai várba – természetesen csak a belépő nélküli részekre. Kivilágítva, kiüresedve, turisták nélkül is gyönyörű volt, akárcsak az alatta elnyúló Granada. Ezzel búcsúztunk a várostól.

Én meg még alul pár képpel, amiket a granadai kilátópontokról lőttem alkonyatkor. Mi és az Alhambra...