A hegymászást követő, izomlázzal teli két napban inkább két városi sétát tettünk - nem mintha ez nem jelentett volna mindkét alkalommal jó tizenötezer lépést, vagyis tizen-pár kilométer gyaloglást. 

Látva az utak keskenységét és a nem helyi sofőrök küszködését, letettünk az autóbérlésről, és a tömegközlekedést választottunk inkább, hogy eljussunk a minket érdeklő városokba. Így hétfőn Puerto de la Cruz felé vettük az irányt, ami a sziget északi partvidékén található, és hajdanán fővárosként szolgált. Igazából egy kellemes, egyértelműen a turistákra optimalizált kisváros, amelyben azon kívül, hogy szépen rendben van tartva és rengeteg csábítóbbnál-csábítóbb hely van enni-inni, csak pár különlegesen érdekes-szép dolgot találtunk. Az első, hogy Puerto de la Cruzból a tengernek hátat fordítva mindenhol zöldellő hegyek vannak, amiből a zöldellő a meglepő, na meg banánültetvények, sok, és felettük az ember mindenhonnan a Teidét pillantja meg. Ilyen távolságból már nem csak az látszott, hogy milyen magas, hanem hogy bizony a huszonnyolc nappali fokok ellenére, a csúcs körül hófoltok fehérlenek. 

Öt napja vagyunk Tenerifén, már ideje van egy hosszabb beszámolónak, főleg, hogy történt is ez-az. 

Az első négy nap a város, konkrétan Santa Cruz de Tenerife felfedezésével és a szilveszterezéssel, meg a regenerálódással telt. Találtunk egy csodás piacot, ahol Sándor őszinte örömére millióféle tengeri herkentyű van, sétáltunk a kis utcákon, röhögtünk a karácsony és a nyár saját kombinációján, és eljutottunk egy csodás strandra, ami tizenöt perc busszal a szállásról. Ez nagyjából össze is foglalja a szilvesztert és az újévet. 

Nos, ha a karácsonyi menüről nem is esett a blogban szó, a szilveszterit azért leírom, mert Tenerifén kicsit különlegesebb étkeket próbáltunk választani. Egyébiránt annyira távol van a Kanári-szigetek az anyaországtól, hogy a konyhája is levált róla. Első teljes napunkon nem voltunk még kísérletező kedvünkben: miután a nap nagy részét az óceán partján töltöttük egy strandon, nem szerettünk volna sokat molyolni a vacsorával. Egy csirke, sütőzacskóban megsütve... hogy még se legyen nagyon otthon-jellege, egy helyi fűszerkeverékkel dörzsöltük be az áldozatot: Ras el Haroun a neve, és felettébb harmonikus az ízvilága. Mint sok helyi fűszerkeveréknek, az alapja a fokhagyma-kakukkfű-kömény hármasa...

A karácsonyi evés-ivás és családozás után december 29-én áttettük a székhelyünket Tenerifére, a Kanári-szigetek legnagyobb, és sokak szerint legszebb helyére. Az odaút inkább csak hosszú volt, mivel az utolsó madridi esténken meg kellett enni és inni mindent a kiköltözés előtt, majd hajnali 6-ra jött értünk a taxi, hogy vigyen a repülőtérre. Szóval három óra alvás után, nem kicsit kótyagosan telt az út, de szerencsére egyébként teljesen zökkenőmentes volt, percek alatt átjutottunk minden ellenőrzésen. A szigettel már az érkezéskor szerelembe estünk, kilépve a reptér épületéből huszonöt fok fogadott, és szikrázóan kék ég.

Érdemes pár szót ejteni a spanyol karácsonyról is, hiszen mi most új szokásokkal szembesülünk. Ahogy említettem, az első, ami feltűnik mindenhol, azok a fények. Ezen a téren a spanyolok úgy érzik, nincsen túlzás, és a fényfüzérek jellege üzletenként, házanként, sőt a nyilvános tereken kerületenként változik. Ami érdekes, hogy karácsonyfát nem állítanak, hanem fénygúlák vannak, abból viszont akad minden nagyobb téren. Karácsonyi vásárok is vannak mindenhol, de a Vörösmarty térrel ellentétben, nem étel-ital és kézműves tárgyak vannak, a forralt bort egyébként nem is ismerik, édesség meg advent nélkül is van dögivel, szóval nem hiányzik a bódékból. Van helyettük viszont minden hülyeség, karácsonyfa mintás hajpánt, Pikachus sapja, és felnőtt méretben is. Nem egy 50-es spanyol jött velünk szembe valami ilyen vicces kiegészítővel. Persze nekünk is venni kellett, mert Sándor beleszeretett, így lettünk büszke tulajdonosai egy Rózsaszín párducos (pantera rosa, mint kiderült) sapkának. Nem mondom, hogy nem néztek furcsán rám, de imádnivalóan meleg és szőrös fejfedő.

Majd három hét eltelt azóta, hogy az andalúz körút végén visszaértünk Madridba, és ezúttal a blogírás valahogy a háttérbe szorult. Először azért, mert két napig élveztük a semmittevést, szó szerint, az ágyból sem másztunk ki csak a konyháig, ha már nagyon éhesek voltunk. Jól is tettük, hogy rápihentünk, mert december 6-án megérkezett Jun, és biztos, ami biztos visszatértünk a napi 10-15 km sétáláshoz fel-alá a városban, csak ezúttal újra Madridban. Meg kellett állapítanunk, hogy jó érzés valakinek megmutatni, amit mi már ismerünk, mert egyfelől új szemmel tudunk ránézni, vagy megnézzük egy más részét.

Mivel decemberben már érkeznek hozzánk a látogatók, következzen a kisokos, hogyan lehet a madridi Barajas repülőtérrel eljutni hozzánk a lakáshoz. Na jó a vasútállomásra Pozuelóban, ahol várunk titeket (a lenti térkép a helyi Renfe-hálózatot mutatja, ahova mutatok, ott az úticélotok). 

Elértünk az utolsó állomására az andalúziai turnénknak, Sevillába. Nagy elvárásokkal érkeztünk, mert a legtöbben ódákat zengtek a városról, és részben mind jogos, bár nem ez lesz a kedvenc helyünk Spanyolországban (majd leírom, miért). Persze Sevillában is megvan a szűk, girbe-gurba utcás óvárosi része, tele bárokkal és tapasozókkal, amelyek között kastélyok és múzeumok bújnak meg. Itt van egy hatalmas katedrális, erőd, folyó és hidak... de hat nap alatt lazán végignéztük a legszebb látnivalókat.

Hogy lerójuk a tartozást, amit a cádizi ételek és receptek kapcsán tett ígéretünk folytán keletkezett, következzen még pár étel a tengeri különlegességek közül...

Hihetetlenül gyorsan elrepült az idő, a mai volt az utolsó napunk Cádizban. Besétáltuk a belváros minden utcáját, megismertük az üzleteket, lett kedvenc halárusunk a piacon, pedig csak hat nap telt el. Napoztunk, küzdöttünk a széllel, szétvert minket az eső, izzadtunk és dideregtünk. Mondom: hat nap alatt...